Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Pintér Lajos: Egy verssor a hazám
öregeké. Akiknek a beszédét alig-alig értjük, s ők sem értik a miénket. Csó'dörök ágaskodnak és bombázógépek zuhannak álmaikban. Ez a három generáció, akire visszatekintek, mind-mind Csongrádhoz kapcsol. Ott azonban a legkülönbözőbb tájakhoz. Körös-parti kaszálóhoz, holt-Tisza parti házhoz, melyet vályogból nagyszüleim maguk építettek, s ahol gyerekként én magam is nevelkedtem, Kisréthez, Nagyréthez, Bokros pusztához. Ahol apai nagyszüleim éltek, s ahol bizony enyhet adó bokor alig volt, sokkal inkább szikes föld, rajta királydinnye, székfű. A székfüvet cigány asszonyok összeszedték, válogatták, szárították. Mi meg rohangáltunk közöttük foszlott rongylabdánkat kergettük, s csak este láttuk, hogy lábunkat véresre sértette a királydinnye bogán- csa-tüskéje. S már maga a város, ennek is több pontját belaktuk: a tiszai fahíd környékét, amely csak tavasztól őszig állt, s nagy robajjal keltek át rajta a lovaskocsik a Nagyrét irányában. Télen azután a hidat elbontották, s akkor kettészakadt a város, Nagyrétje leszakadt róla. A révészek léket vágtak a jégtömbök között, s egy-egy kis csónakkal a legnagyobb télben is átevickéltek. S ha ladikkal sem, akkor gyalog. Különös tudomány kellett ahhoz, hogy a befagyott, de itt-ott csak kásásodó folyón egy révész valakit gyalog átvezessen. Át a mélységek fölött, át a Tisza jégtömbjei fölött. Fül kellett hozzá, amelyik meghallotta, ha reped a jég; láb, amely akkor rögtön visszakozzon, és tapasztalat, hogy milyen a folyó sodrása, hol engedi vastagabbra érni a jeget, s hol hagyja hártyavékonyra. Apám, úgy tudom, többször átkelt a befagyott folyón, s mindig szerencsésen a túlpartra ért. 1972-ben botlott csak meg. Egy reggeli borotválkozásnál az tapasztalta, hogy fájnak a nyaki mirigyei, s pár napon belül megvolt a diagnózis: rák. Csontsoványra fogyott, árnyképét láttam, amikor látogattam a csongrádi kórházban és a budai onkológián. Akkor már olyan sovány volt, hogy a legvékonyabb jégrétegen is átsétálhatott volna könnyedén a túlpartra, átröpülhetett volna, mint egy díszes tollazatú fácánkakas. De akkor mégis beszakadt alatta a jég. Városi házunk a nagyréti hídhoz közel a Kétágú utcában volt. Ilyen csodát még ki látott. Egy utca feléig halad rendesen, ahogy egy utcához illik Csongrá- don, melynek utcái nyílegyenesek, s szépen rendre kifutnak a Tisza-gáthoz. De ez az utca közepén kettéágazik, két utcaként folytatódik, innen kapta a nevét: Kétágú utca. A környékbeliek úgy nevezték: Gatyaszár utca. Valóban olyan volt, mintha egy óriás megkövült nadrágja lenne. Kis tér volt az utca végén, négy-öt éves koromban ott rúgtam a labdát a környékbeli gyerekekkel napestig. Egy kőkereszt volt csak a téren, senki más, reggeltől estig csak a jézuska vigyázott ránk. Jött a köszörűs. Nekem ez az iparos volt a legkedvesebb. Kiabálta, hogy kést, böllérkést, ollót, borotvát élesít. Akkor is egyedül voltam otthon, összeszedtem mindent, ami a házban élesítésre szorult, apám gyönyörű bicskáit is, melyeket a vásárokon vett, s kihordtam a köszörűsnek. Ott is hagytam neki, elfutottam. Este lett csak nagy riadalom otthon, hogy mindent odaadtam, odahagytam a köszörűsnek. Apám este hazajött, föltette nadrágcsíp te tőjét, biciklire ült s a köszörűs keresésére indult, bekerekezte a fél várost, mire a vándorköszörűst utolérte. Szüleim háza később a város közepén volt, szomszédban a Gimnázium, Tanácsház, Templom, mellettünk lefutó út a Köröshöz. A város régi és új része találkozik itt. Jobbról a városközpont, polgáraival, balról a belsőváros; kubikusaival, halászaival, kocsisaival, napszámosaival. Ezek a belsővárosi mezítlábas gyerekek voltak az első osztálytársaim. Többször buktak, évekkel idősebbek 104
