Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Pintér Lajos: Egy verssor a hazám
voltak nálunk és fejjel magasabbak, izmosabbak, erősebbek, a korán kezdett munka megedzette őket. Egyszer egyikkel, Szögi Jóskával összekaptunk valamin. Fölbosszantott olyannyira, hogy szájonvágtam. De a pofon túl jól sikerült, hallottam, ahogy csörögnek állkapcsában a csontok. Nagyon megijedtem, ha visszaüt, agyonverhetett volna. De csak nézett rám megdermedten. Nem mozdult, gondolom, a meglepetéstől. Ót még nem ütötte meg senki pajtásai közül, gondolom. Az apja, az más. Tudtuk, hogy ezeket a gyerekeket vastag nadrágszíjjal verik otthon. Szögi Jóskának is köszönhetem tehát az életemet, hogy nem ütött vissza. Este a gátra futottunk, s a Tisza-gáton eregettük magunk-szerkesztette sárkányainkat. A szél alákapott, s vitte a kis szerkezeteket: piros és kék és zöld és sárga krepp-papírból vágott „lófarkuk” lengett és villogott a szélben. Egyik belvárosi társunk egy alkalommal magára maradván s magában tűnődvén vékony drótra kötve eresztette föl sárkányát, de csak az első villanyvezetékig röpítette a koratavaszi szél a sárkányt, a drót vezette az áramot, s kis társunk áramütötten, megfeketedetten hullt a földre. A mi sárkányunk már mind oda, a játszi szél kitépte kezünkből, elröpítette, Csépánál pedig földhöz csapta. Kis halott társunk sárkánya azonban még mindig ott röpül a belsőváros fölött az égen. Télen, ha az iskolából hazafelé tartottunk, megálltunk a Kerekároknál. Ez talán a város legrégibb része, itt találták meg a régi Földvár falait, amelyről a város a nevét kapta, s ez a megmaradt Kerekárok bizonyára a török és török előtti korból maradt meg. Vizesárka a betolakodóktól választotta el a város lakóit. Az árokból még annyi megmaradt a mi időnkre is, hogy télen megálljon benne a hóié, s kis természetes jégpályát teremtsen nekünk. Tanítás után korcsolya híján bakancsunkban ott csúszkáltunk. Egyikünket otthon nagyon megpofozták, mert kikopott a bakancsa. Ő utána mindig pedánsan levetette a bakancsát, levetette, s összehajtotta vastag gyapjúzokniját és mezítláb siklott a jégen. Ma is magam előtt látom, ahogy meztelen sarkán állva siklik. Sarkaz. Anyám tanító volt a Síp utcai iskolában. Tanított a Nagyrétben is, először ott kezdett, de erről most ne beszéljünk hosszan. A Nagyrétben a háború előtt két iskola volt. Az egyikben tanított anyám, s miután szüleim a városba költöztek, én szeretvén a tájat ottragadtam, egy másik tanító néninél, osztatlan iskolában, hol egyetlen teremben elsőstől nyolcadikosig együtt ülnek a diákok, egy ilyen iskolában jártam az első osztályt. Elsős tanító nénim nevére már nem emlékszem, pedig ilyenre nem emlékezni főbenjáró bűn. Évtizedek múltán Móser Zolival arra jártunk, ott találtuk az öreg tanítónőt, még öregebb, beteg anyját ápolván, az iskolafalak omladoztak, az udvart benőtte a fű. A harangot, melyet az iskola udvarán régente anyám délben mindig megkondított, addigra ellopták. Pedig az ottlakosok őrizték volna, számukra az a harang és harangláb volt a világ közepe, de valaki ellopta mégis. Még nekem is telefonáltak, hogy segítsem megkeresni. De hol keressem? De hol keressem? Az első osztály után anyámékat követve beköltöztem én is a városba, s anyámmal minden reggel biciklivel mentünk a Síp utcai iskolába. Anyám elöl, én utána. A kora hajnali kábulatban egymásnak előre-hátra szólva vígan bicikliztünk. Motor akkor még nem volt, autó sem. Egy-két dongómotor. Dongómotor is talán apámnak először a városban. A gépesített kerékpár valóban úgy berregett, mint egy hatalmas dongó. Egy szerencsétlen reggelen azután valahol elszabadult egy lovasfogat, és gazdáját elhagyva a két ló fogatával eszeveszett száguldásba kezdett. Mi a főutcán bicikliztünk anyámmal a Síp utcai iskola felé, a mellékutcából pedig a megvadult fogat elénk vágott. 105
