Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Oravecz Imre: Dregoly
északra, légvonalban körülbelül négy kilométerre, az oda vivő kacskaringós úton pedig majdnem kétszer ennyire. Egy oligocén- vagy miocénkori földtani képződmény, egy völgy, egy mélyedés a Föld görnyedt hátán. Látszatra olyan, mint bármelyik arrafelé, mi sem különbözteti meg társaitól. Az elhanyagoltságnak, nemtörődömségnek, gazdátlanságnak ugyanazt a reménytelen, burjánzó képét mutatja, mint a mai határnak a téeszesítés után növénytermesztésre alkalmatlannak ítélt nagy része a megannyi gerinc, nyereg, bérc közt, amelyek szinte megszámolhatatlanul sorakoznak egymás után a keleti és nyugati látóhatárig, és ha alkonyaikor, mikor kék árnyalatokban játszik minden, végigtekintek rajtuk, mindig az az érzésem, ismeretlen, titokzatos tájat látok, amelyet sosem leszek képes igazán kiismerni, megérteni. A nagyjából kétszer másfél kilométeres öblű katlan északi oldalán gondatlanságból felgyújtott feketefenyves árválkodik. Ami belőle foltokban megmaradt, az a nyugati végen borókásba megy át, a borókás pedig, még mindig a katlan farában, tőkéről sarjadt akácosban folytatódik, amely az egész déli oldalt elfoglalja, és az aljnövényzettől, meg attól, hogy nem fattyazták idejében, szinte átha- tolhatatlanul sűrű. A keleti oldalon, itt enyhébb a lejtő, cserfák állnak csercsemeték társaságában, amelyeket irgalmatlanul legázoltak a vadászok terepjárói, mintegy folytatva azt a pusztítást, amelyet barbár fejszék végeztek némely, derékmagasságban kivágott idősebb testvérük törzsén. Erre van a völgy bejárata is, lent az aljban, ahol a teknő nem ér ugyan egészen véget, de összeszűkül any- nyira, hogy bízvást lezártnak is tekinthető. A fenéken, a nyúlványból kiindulva, nád, sás és gyékény tenyészik. Feljebb, a lapály nagyobb részén, ahonnan előbb- utóbb távozik a csapadék, pernye, muhar, kakaslábfű, csenkesz, bogáncs és gyalogbodza virít, de már megjelent, az erdőszélről benyomult az arrafelé trenkának nevezett kökény is, bár egyelőre csak fiatal hajtásokkal támad. Viharvert, fűrészelt fatörzsek, rönkök hevernek a földön, háncs és forgács van elszórva vastagon, jeléül annak, hogy itt az akácos elődjének kivágásakor rakodó volt. Az út a nád határán, egy beomlott, benőtt kútnál kettéválik. Egyik ága tovább kígyózik a megnyomorított fenyves alatt, a másik keresztezi a gazos térséget. De egyiket se nagyon használják, ami érthető, hiszen nem visznek sehova. Van még két rozzant magasles, az egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon. Ugyanarról az elvadulásról tanúskodik itt tehát minden, mint amely az egész környéken, hovatovább az egész országban megfigyelhető, és a lelkekben is végbement. Ugyanolyan itt minden, mint bárhol másutt. Ugyanolyan és mégsem olyan. Mert ez a tájék régen nagyon is másként festett. A többi völgyhöz képest is. Ez a lehangoló teknő egykor élettel teli, valóságos édenkert volt. A szerencsétlenül járt fenyves és borókás helyén, miként egy-két, még mindig kihajtó tőke is tanúsítja, szőlők húzódtak, a szőlőkben cseresznye-, meggy-, körtefák álltak, meg birs-, ribizli-, büszkebokrok. Némely darab mindjárt az aljban kezdődött, némely valamivel feljebb, de szinte valamennyi feljárt a tetőre. Az akácos ősét is gondozták, karbantartották, fel egészen a hegy csúcsáig, amelynek , miért, miért nem, Istenhegy volt, és az a neve ma is. A keleti oldal szintén fel volt törve, legalábbis részben. Ha elegendő esőt kapott, kukoricán meg tökön kívül amolyan félerdei szálastakarmány nőtt ott, mert az ugart is rendszeresen kaszálták. Éppúgy, mint alatta a szittyós rétet, ahol a parcellák végződtek, ahol a gazdák minden évben elsimították a zsombékokat, és nádat meg csátét csak középen, az akkor még létező árokban tűrtek meg. A lenti kaszáló igazi rét volt. A lapályra azonban nem az volt jellemző. Hanem a mai szárazulat helyén elterülő nagy szántó, amelyet mindenki irigyelt tulajdonosától, mert jófajta öntésföld volt, és gyönyörű búza termett rajta, bár nagy esők idején néha csúnyán elbánt 67
