Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Oravecz Imre: Dregoly
vele a tőkék közül lezúduló iszapáradat. Nem szaladt olyan gyorsan végig rajta a víz, mint a szőlőiekéi párhuzamos nadrágszíj-parcellákon a völgy kapujában, ahol nekünk is volt egy darab szántónk, de olyan sovány, hogy sokszor még azt sem adta vissza, amit belevetettünk, noha irdatlanul hosszan nyúlt el, át egészen a kisfüzesi határba, mert a másik vége, a közbenső gödörrel meg a saját erdőrésszel már annak számított. Dregoly értékét azonban nem a búza vagy holmi közönséges kapásnövény adta. Arculatát, sajátos jellegét, a szívekben elfoglalt helyét a szőlő határozta meg. Varázsa abból fakadt. Senki ne gondoljon valami különleges fajtára, hatalmas fürtökre vagy hasonlíthatatlan, tüzes borra, rendkívüli hozzáértésre, kifinomult ízlelőbimbókra vagy valami más, helyi tüneményre. Szajla és vidéke teljességgel alkalmatlan szőlőtermesztésre, erre valóban az. Nem borvidék. A talajok túl kötöttek, meszesek, agyagosak, a tél túl hosszú és hideg, a völgyeket augusztus közepétől május közepéig köd üli. A szajlai szőlő, bizony, direkttermő volt, otelló, delevári, de főként nova, amelyet manapság már telepíteni is tilos. Volt a határban szőlő másfelé is, itt-ott, elszórtan, még homokon is. De az nem volt számottevő, meg azt a fagy is tizedelte. Dregolyban alapvetően más volt a helyzet. A völgy különleges mikroklímával bírt, és mintegy tárolta a hőt. A talaj semmivel sem volt jobb, mint máshol, de az ölelő hegykaréj tökéletesen elfogta a szelet. Ennek következtében sosem volt huzat, és a verőkben néha még télen is olyan kellemes meleg volt, hogy a hó ellenére ingujjban lehetett fordítani. Szép volt Dregolyban a tavasz, és az volt az ősz is, hiszen akkor szüreteltünk, lehetett szőlőt enni, otthon meg mustot inni, mert a présház nem volt divatban (az azért már túlzás lett volna), később pedig murcit és bort is, sajnos. De a legszebb mégiscsak a nyár volt, mikor nyílott, mozgott, kúszott, kunkorodott, csavarodott, növekedett, zölden lobogott, susogott, zizegett, pityegett, csipogott, csattogott, harsogott minden. A nyár volt Dregoly évszaka. Minden arcát ismertem, de ez illett hozzá a legjobban. Ez a párás izgalom, lázas igyekezet, ez a puha lüktetés, amely betöltötte a völgyet, és a benne serénykedőket. Ezért most, annyi év távolából, az emlékezet csalását is leszámítva, olyan, mintha Dregolyban mindig nyár lett volna. Mintha mindig sütött volna a Nap, és reszeltek volna a kabócák. Akárha tanyát vert volna benne a szőlővirág- és bordódé szagú állandóság. Nem fürkésztem ki legbensőbb titkát, a szőlőn túlit. Gyerekkorunkban más, kézzel foghatóbb titkokkal vagyunk elfoglalva. Később pedig érzékünket veszítjük az ilyen finomságok iránt. De utólag úgy látom, hogy Dregolyban volt valami, hogy, mai szóhasználattal élve, összejött ott valami. Talán a sárgás színű földből áradt, talán a göcsörtös tőkékből, talán a hajlatok szögéből, abból, ahogy a felszín hullámai metszették egymást, vagy ahogy egymásra borultak, talán a célirányos, higgadt, bevált mozdulatokból, amelyekkel ki-ki a dolgát végezte, talán csak a bizalomból, amelyet az ember magába vetett, talán mindebből együtt vagy kü- lön-külön. Talán valami erő volt, delej, vagy valami más, tőlünk független és mégis személyre szóló, valami magasabb, ami belénk hatolt, feltöltött, átjárt és összekapcsolt vele. Valami, ami azt sugallta, hogy ennek az egésznek, a földi létnek és annak, ami vele jár, jelentése, értelme van, és a nyomorúság, a beszolgáltatás, az elnyomás, a sztálinizmus ellenére érdemes küszködni, élni. Jó volt Dregolyban lenni, beszívni a levegőt, nézni az eget, vagy a hozzám legközelebb eső rögöt, a rögben a hajszálcsöveket, hallgatni a madarakat, az erdőből az őzek ugatását, a földbe mélyeszteni a lábujjaimat, megérinteni a levelek fonákját. Nagyon jó volt. Már egészen kicsi, karonülős koromban az, amikor anyám először vitt ki középtájt lévő szőlőnkbe, amelyet kanadás nagyapám ültetett. Pedig nem repeshettem a boldogságtól a hosszú kötél végén, amellyel 68
