Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Fried István: A transzközép keresés lírikusai (Fiatal erdélyi költők) (László Noémi: Nonó; Fekete Vince: Parázskönyv; Sántha Attila: Münchhausen báró csodálatos versei; Orbán János Dénes: Hümériáda)
versbeszéd folyamatosságát, és e töredezettséggel a helyzet kettősségét érzékelteti, az ünnepies versre várakozást és a létrejövő költőietlenséget: „Mégse bízom, és könnyezve se intlek. Szép jövőnk! Tudod mit ? Legyél ily sivár! (...) Fel kéne. A kávét? Odateszed? Kelni? Szabadulni? Már? A „pesties” szleng beiktatása, az idézet végén az időhatározószó függetlenedése és így státusának megváltozása egy oldottabb, depoétizáltabb versbeszéd felé irányít, miközben a József Attila-töredékek a költészeten belül tartják Petri versbeszédét. Fekete Vince is elvégzi néhány versében a költőietlenítést, a mondatok felbontását, nála az írásjelekkel kialakított mondathatárok nem feltétlenül értelmi határok is. S bár költőnk nem szegül szembe egy kanonizált szöveggel, idézendő versünkben Pet- rit citálja, idézőjelek között, és hogy ne legyen semmi kétség, meg is nevezi lábjegyzetben idézete forrását. Fekete Vince Szükség című verse a személyes szférában marad, ám dikciója meg a citátum bevonja az irodalmat is ebbe a szférába anélkül, hogy az irodalomnak kitüntetett státusa lenne ebben a civil-világban: „Azt hittem, hogy elment. Volna a moziba. De nem. Denem. Rosszul hittem. El. Magamtól pedig eszemben sincs. Odamenni. Ezirányban nem kell kételkednem. Sokat. (...) Orbán János Dénes Judit című verse két költőt szembesít egymással, maga kaján narrátorként és rezonőrként figyeli: miként oltja ki egymást a XX. századi magyar irodalomnak két, talán legtöbbet idézett verssora. Hogy a narrátor-rezonőr erdélyi, az még külön érdekes lehet. „A rakodópart, alsó kövén ültem, onnan néztem kiégett szemmel: hogyan merül el drága teste. (Akkor jöttem rá, hogy Dunának, Oltnak egy a hangja - hogyha alulról hallgatod.) Mindez visszavezet Rejtőhöz (őmiatta lett Előretolt helyőrség a folyóirat címe), Sántha Attilánál még Münchausen báróhoz is (aki szerinte „nem hazudik, mert nem várja el, hogy mindent el is higgyünk neki. Viszont ezáltal bevon a meséjébe, mely nemcsak szellemi játék, hanem maga az élet.”), Fekete Vince ezért szól „vil- longva”, ekképpen köszöntvén olvasóit)?), önmagát)?), a magyar irodalmat (?): „Veni Vidi Vince!” Rejtő Jenő irodalomtörténeti besorolása (?) kétes. Még akik szívesen olvassák groteszkbe hajló történeteit, azok sem nyilatkoznak helyéről, írásainak ho- vasorolhatóságáról, egyáltalában: sokat utánzott nyelvi humoráról. Ugyanis a Rejtő leírta szituációk a nyelvi humorra, nem egyszer a kabarék poénjaiban is fontos szerephez jutó kétértelműségek, félreértések kiaknázására építenek. Ne felejtsük, Rejtő foglalkoztatott kabarészerző volt, aki az anyagi bizonytalanságát leplezni akaró, 82
