Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Fried István: A transzközép keresés lírikusai (Fiatal erdélyi költők) (László Noémi: Nonó; Fekete Vince: Parázskönyv; Sántha Attila: Münchhausen báró csodálatos versei; Orbán János Dénes: Hümériáda)
a lehetetlen helyzetekben is kispolgári mentalitása szerint cselekvő réteg (nyelvi) védekező gesztusait stilizálta át légióstörténetekké, amelyek egyben a pesti polgár légiósképzelgéseihez szelídítik a kalandregények paródiáját. Ez a parodisztikus jelleg nemcsak a külsőségek kulissza voltára irányul, hanem tárgyi (belső) ellentmondásaira is: a légiósregényekben nélkülözhetetlen egzotikum valójában a pesti polgár tudatán átszűrve jelenik meg, a kalandos, a „romantikus” degradálódik a nyelvhasználat abszurditása révén. Nem is olyan nagyon távolról idehallatszik Karinthy Frigyes humoreszkjeinek hangja, szójátékainak és travesztiáinak nyelvi megalkotottsága (A Csömöri úttól a Filatori gátig Verne-travesztiájára külön felhívom a figyelmet). S mert emlegetett szerzőink hangsúlyozottan nem irodalmi paródiát írnak, a magyar- és a világirodalom jeleseitől frázisokat vesznek át, nem módszert; kifejezéseket, nem pedig hanghordozást, a többnyire fentebb stílben elcsengett versrészletek megváltozott tárgyi világgal, jelenkori rekvizitumokkal, lentebb stílben elbeszélt, odavetett szöveggel konfrontálódnak (illetőleg kényszerülnek arra, hogy konfrontálódjanak): ekképpen egyesélyes dialógus jön létre. Klasszikusaink egy tőlük idegennek látszó költői világhoz kénytelenek alkalmazkodni. Nem egyszer az obszcenitásba játszatja át a költő az eredeti helyén emelkedett fordulatot, más alkalommal az anakronizmus fosztja meg irodalomtörténeti „patiná”-jától az új szövegkörnyezetbejutott versrészletet, megeshet, hogy a játszi utalás révén kerül travesztáló és travesztált azonos szintre. A Sántha Attila igényelte bizarr világ egyben (szándéka-intenciója szerint) mitikus, több ízben hagyományteremtő. Még akkor is, ha a hagyományteremtés „hagyományos” módjának szatirikus leképződését adják. Ez feltehetőleg szerzőink magán mitológiájának egyik lényeges összetevője. A Serény Múmia rovat fedezte föl Reinhold Alfrédot (Helikon 1993. 24. sz.), akinek „első és utolsó kötete” Budapesten jelent meg 1932-ben, s aki „csak lírá”-t akart írni, „elmúlt korok, eljövendő korok művészete: a jelen valósága, az életéért harcos ember igazsága hiányzik belőle.” A kötetben prózavers, szabadvers váltogatja egymást, kulturális emlék (Debussy, Bach) a századfordulón divatba jött mesékkel (melyek mindenekelőtt hangulatilag, tárgyi anyagukat tekintve mesék) együtt szerepelnek a kötetben. Az expresszionista és a klasszikus modernség elemeit vegyítő líra hamar elakadt, Reinhold Angliába távozott, tevékenységéről az Új Magyar Irodalmi Lexikon tájékoztat. Sántha Attila „legnagyobb magyar költőink egyiké”-nek nevezi Reinhold Alfrédot, Nagy, fekete virág a télben címmel megalkotja „utolsó versé”-t, a századelőn divatos meseszimbolista rekvizitu- mokra játszva rá, szokásától eltérően nem ironizáló, visszavételt reprezentáló poénig futtatva a verset, hanem összegző jellegű, crescendos zárlattal. Ez a fajta hagyományteremtés vagy ellenhagyomány-építés akár Roland Barthes egy apercujét is fölidézhetné: „írni - ez bizonyos szempontból annyit tesz, mint szétzúzni és újraalkotni a világot.” Az 1966-os Kritika és igazság pedig azt a típusú olvasást mérlegeli, amely szerint Múmiáink tallóznak az irodalom elérhető szövegei között. Ez lényegében különbözik az irodalomtörténeti (nagyképűbben: irodalomtudományos) olvasástól, amely rubrikákba illeszt, hierarchizál, kanonizál. Viszont hozzásegíti ifjú (végzettségük szerint) bölcsészeinket ahhoz, hogy alakuló költői világukhoz anyagokra találjanak, amely az ő újrarendezésükre (is) vár: „Áttérni az olvasásról a kritikára annyi, mint vágyat cserélni; nem a műre, hanem saját nyelvünkre vágyni. De ez azt is jelenti, hogy a művet az írás vágyára vezetjük vissza. A beszéd így forog a könyv körül: minden irodalom az egyik vágytól halad a másikig.” Minden bizonnyal nem lenne Barthes ellenére az alább bemutatandó néhány idézet. A szétzúzás és konstruálás nem dialektikus viszonyba kerül, hanem az előd poéta által felkínált, de eleddig még ki nem használt lehetőség végiggondolása törté83
