Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 7. szám - Orosz László: Keresztury Dezső (1904-1996)

Eötvös kollégista volt. Tanulmányait befejezve hét évig a berlini egyetem magyar lektora és a Magyar Intézet könyvtárosa. 1936-ban tért haza, lett az Eötvös Collegi- umban a magyar irodalom tanára, 1945-ben igazgató. Haláláig sem gyógyult be az a seb, amelyet a Collegiumtól való kényszerű megválás ütött rajta. Távozásával - 1948 őszén - voltaképpen megszűnt, utóda vezetésével további két évig igazi valójából kivetkőzve már csak tengődött a Collegium. A kommunista rendszer nem fogadta be azt az intézményt, amelynek szelleméről Keresztury Dezső 1947-ben - még miniszterként s egyben a Collegium igazgatójaként - ezt írta: „Szabadság: ez volt a vágyunk, büszkeségünk, kötelességünk. A kutatás, a bírálat, a kezdeményezés, a választás szabadsága s mindezek egysége: a haladás szabadsága.”

Önként, mégis kényszerből távozott a minisztériumból is, az Eötvös Collegiumból is: nem volt hajlandó lelkiismeretével össze nem egyeztethető intézkedésekre. Az Akadémiai Könyvtár főkönyvtárosa, majd a Széchényi Könyvtár színháztörténeti osztályának a vezetője lett. Magasabb tisztségeket is kínáltak neki, például a Széchényi Könyvtár főigazgatóságát, ő azonban nem címet és rangot, hanem olyan „kezéhez álló” munkát keresett, amelynek végzése közben nem kellett feladnia önmagát, s amellyel hasznára lehetett a magyar művelődésnek. Ebek harmincadjára került könyvtárakat mentett meg a pusztulástól, irodalmi kiállításokat rendezett, emlékházakat hozott létre, s elkészítette - egyebek között - a magyar irodalom meg a magyar zene képeskönyvét.

Művein végigtekintve is csodálhatjuk azt a sokoldalúságot, amellyel tanítványait kápráztatta el kollégiumi óráin. Irodalomban, képzőművészetben, zenében, színház- és filmművészetben egyaránt otthonos volt, nem is annyira szorgalmas munkával, tanulással szerzett ismeretek birtokában, mint inkább szépség iránti szere- tete, értékre való nyitottsága révén. Sokoldalúsága bizonyára abból is következett, hogy távoli céloknál jobban vonzották a közeli feladatok. Nem „nagy művet” kívánt alkotni, hanem becsülettel elvégezni azt, ami éppen fontos és sürgős volt. Az élet, a világ minden jelensége, teljes gazdagsága érdekelte. A balatoni tájban éppúgy gyönyörködött, mint Egry József e tájról festett képeiben. Nemcsak versében biztatott: „Fogj ásót, ha a tél megtört”, hanem kedvelte is a kerti munkát. Az Eötvös Collegium igazgatását azzal kezdte, hogy a kollégistákkal együtt takarította az ostromban megrongált épület egyik szárnyán a romokat, pótolta az épen maradt másik szárny tetején a hiányzó cserepeket.

A magyar irodalomnak az a kora állt hozzá legközelebb, amelyet mestere, Horváth János nemzeti klasszicizmusnak nevezett. Ennek az esszéiről írta doktori disszertációját, ennek legnagyobb alakjáról, Arany Jánosról élete foművét. Vele való, évtizedekig tartó foglalkozásáról így vallott: ,Arany személyiségének, sorsának rejtélyével, a bonyolultságával vonzott. Véremmé olvastam, s úgy írtam róla, mintha verset írnék, megküzdve minden mondat tárgyi és személyes hitelességéért.” Számos irodalomtörténeti tanulmánya közül kiemelném a Kemény Zsigmondról meg a Babits Mihályról szólót. Azt hiszem, hasonló okból, hasonló célkitűzéssel születtek ezek. Keményről írt tanulmányával, 1943-ban, azokhoz (Móricz Zsigmond- hoz, Németh Lászlóhoz) csatlakozott, akik fel akarták hívni a figyelmet ennek az olvasók érdeklődéséből méltatlanul kiesett írónak az igazi értékére; Babitsról, 1958-ban, azért készített elmélyült tanulmányt, hogy egy évtizednyi hallgatás és lekicsinylés után igazságot szolgáltasson neki, méltó helyére állítsa az irodalomtörténeti értékrendben.

Színikritikái az irodalmi érték és a színi hatás egyformán kitűnő ismeretéről tanúskodnak. Színpadismeretét két Madách-dráma átdolgozásában kamatoztatta, de ezekkel sem csupán szakmai feladatot kívánt megoldani, fontosabb célja múlt századi irodalmunk elfeledett alkotásainak feltámasztása, a korszerű nemzeti művelt95