Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 7. szám - Orosz László: Keresztury Dezső (1904-1996)

ségbe emelése volt. A korunkban szokásos hőstelenítéssel és a nemzeti múlt iránti közönnyel szembeszállva írta Zrínyi-drámáját, a Nehéz méltóságot.

A költőre hosszú ideig kevés figyelem fordult. Első verseskötete, a Dunántúli hexameterek ötvenkét éves korában jelent meg. (Ki tartotta számon folyóiratokban közölt költeményeit, még ha olyan nagy figyelmet keltő volt is közöttük, mint a Bársonyszékben 1946-ban, az újraindult Válasz 1. számában.) A líra az évek előrehaladtával lett egyre fontosabb Keresztury Dezső számára; a kritika is, a közönség is a hatvanas évek derekától kezdve ismerte föl benne a kiváló költőt. Oly korban, mikor sok költő a forma szétoldásával vagy széttördelésével kívánt újszerű lenni, ő ragaszkodott a formához. Gyakran a szoros külső kötöttséghez is, a hexameterhez, a szonetthez, s mindig, szabad versben is ahhoz a belső formához, amelynek fontosságát Arany János hangoztatta. Élményeit eszmélkedéssel első verseitől fogva általános érvényre emelte, lírájának gondolatisága azonban az évek során erősödött filozofikussá (például Hat tétel a nyelvről című ciklusában).

Könyvei, levelei az asztalomon, miközben e sorokat írom. Hol ebbe, hol abba lapozok, olvasok bele. Úgy érzem, minden művével, minden mondatával megszólít, mintha megint ott ülnék társaimmal együtt az óráján. Figyelt ránk azután is, hogy elszakadtunk tőle. Elő sem kellene vennem a levelét, emlékezetből is idézni tudnám, amivel - 1948 őszén - tanári hivatásomban megerősített: „nagyon sok csendes, zajtalanul munkálkodó ember erőfeszítéséből lesz az igazi műveltség”. De ugyanebben a levélben óvott attól is, hogy a csendes munkálkodás elszürküléssel járjon. Elismerő szavai munkáimról másoktól kapott minden dicséretnél fontosabbak voltak számomra, azok ma is.

Több könyvéről írtam, utoljára 1993-ban megjelent emlékezéseiről. így fejeztem be: „Töretlen erőt, nem lankadó munkakedvet kívánva váijuk a folytatást.” Vajon volt-e még erre ereje?

Nehéz befejeznem róla az írást, annyi emlék tolul fel bennem. Találkozások Kecskeméten, másutt, látogatásaim hivatalában, a könyvtárban meg Semmelweis utcai lakásukban. Két napra nyúlt, egész életét áttekintő beszélgetésünknek a fele sem fért bele a vele készített interjúba (Forrás 1987/8.).

1994 karácsonyára istenes verseinek gyűjteményét kaptam. Most főként azt olvasgatom, az életből távozó kétségeire és hitére, meg-megtörő, majd újraéledő bizakodására figyelve. A kötetet záró Valaki tenyerében című vers utolsó szakaszát idézem:

„Sokszor éreztem: vége van, megölnek, elvesztem magam, s mindig túléltem; sokszor éreztem: eltűnők, s a nap mindújra kisütött, valaki lenyúlt értem; mindig úr lett a vadakon valami nagyobb hatalom, s elfértem tenyerében.”

96