Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 12. szám - Kovács István: A turai lovasütközettől a kecskeméti cukrászdáig
Távozásunk után azonban lehiggadt. Czemikkel [a zászlóaljparancsnokkal - K. I.] megbeszélte a dolgot és a beolvasztásunkra vonatkozó parancsát visszavonta.” Miközben a 3. zászlóalj Szolnokon egyesülhetett az 1. századdal és az egész lengyel légióval, Paszkevics lóereje, amelynek sorait jobban ritkította a kolera, mint a fegyveres ellenállás, július 9-én Miskolcról megindul Pest felé. Elővédje július 15-én Vácnál beleütközik Görgey seregébe, amely őt visszaveti, és a beérkező újabb csapatok sem tudnak változtatni az ütközet menetén. Másnap megérkezik az orosz fo- hadsereg zöme, de a három nagyar hadtest véres harcok árán kivágja magát, s eltűnik Rétság felé. A sereg néhány nap múlva Miskolcnál bukkan elő, s nem kis pánikot kelt a cári hadvezetésben. A közép-tiszai hadsereg megzavarhatta volna a bizonytalankodó Paszkevicset, ha a pest-miskolci országút térségében megjelenik. Perczel, jóllehet kedvelte a kockázatos vállalkozásokat, nem élt a lehetőséggel. Csupán egyszer szánta rá magát határozott fellépésre: július 20-án a közép-tiszai hadsereg lovassága Túráig nyomult előre, és ott összecsapott a II. orosz hadtest huszárdandáijával. A csatában magyar részről 17 huszárszázad mellett a légió fehér- és vöröscsákós dzsidásezredei is részt vettek. A két kis létszámú lengyel ezred lőtávolságnyira sorakozott fel az erdő szélén álló orosz ágyúktól, melyeknek tüzére csak egy lengyel félüteg tudott felelni. Elől a 2. lengyel ezred állt, mögötte az 1. ezred. Tchorznicki alezredes Jan Aleksander Fred- ro főhadnaggyal vagy húsz méterre a lovasság előtt feszített. Valahányszor el-eldör- dültek az orosz ágyők, Tchorznicki hátrafordult és odavetette katonáinak: — „Legények, aki fél, bújjon a lovam fara mögé!” A gránátok és a golyók sűrűn csapódtak a lovasok közé, negyedórán belül a két ezred tizenöt embert és harminc lovat veszített. Karol Kalita, az 1. dzsidásezred közlegénye, bár a lemesi összecsapásban részt vett, igazi tűzbe most került először. A csata minden pilanatát megjegyezte és följegyezte Visszemelékezéseiben: „Az ágyúgolyók, kartácsszilánkok, gránátok szakadatlanul süvítettek a fejünk fölött, be kell vallanom, hogy páni félelem szállt meg. De akkor ijedtem meg igazán, amikor az első szakasz második sorában mellettem álló Chojecki strázsamester szomszédját (nem emlékszem a szerencsétlen nevére) a hasába csapódó ágyúgolyó több méterre kirepítette a nyeregből. Amikor megfordultam, láttam, ahogy széttárt karokkal, kifordult belekkel hanyatt feküdt a földön. E látvány bizonyára a legvitézebb katonát is megrendítette volna, hát még engem, a tapasztalatlan iljú rekrutát, úgyhogy minden golyósivításra öntudatlanul a lovam nyakára borultam, s néha itt is, ott is elhangzott, hogy »Gyáva! gyáva!«, de nem tudtam, hogy rólam van szó. Csak akkor tértem észhez, amikor Chojecki odaszólt nekem:- Károlykám, ne kapkodd a fejed, mert gyávaságod miatt a végén még beledurrant valaki! Ettől kezdve, magamat a Szűzanya kegyelmébe ajánlva, meg sem rezdültem.” Rendíthetetlen nyugalma alapján nehezen képzelhetjük el, hogy ugyanarról a Stanislaw Chojeckiről van szó, aki a Lembergi Egyetemen folytatott jogi tanulmányait két év múltán idegkimerültség miatt hagyta abba. Alakja akkor keltheti fel még jobban az érdeklődésünket, amikor azt olvassuk a lembergi kerületi hivatal 1851. december 5-én készített jegyzőkönyvében, hogy Chojecki, mint a szerény pus- tomyty-i birtok tulajdonosa hetekkel a galíciai jobbágyfelszabadítás kihirdetése előtt, 1848 március végén összehívta birtokának érintett gazdáit, s egy nyomtatványt felolvasva bejelentette nekik az úrdolga eltörlését és azt, hogy a jövőben munkájukért fizetni fog. Chojecki ezt követően a lembergi körzet Nemzeti Tanácsának titkáraként és a lembergi Nemzeti Gárda tagjaként tevékenykedett nagy ügybuzgalommal. Szüleivel 1849 elején költözött be Lembergbe, onnan szabályos útienge74
