Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Fried István: A transzközép keresés lírikusai (Fiatal erdélyi költők) (László Noémi: Nonó; Fekete Vince: Parázskönyv; Sántha Attila: Münchhausen báró csodálatos versei; Orbán János Dénes: Hümériáda)
Tragédiák és cipők címmel Madách álomtörténelmének vízióját foszlatja szét azzal, hogy Hlavács, a cipész ébredésébe építi bele; s a cipész (geroj nasego vremeni: korunk hőse?) kilépne a ráaggatott Ádám-szerepből, és lenne önmaga, tehát cipész. De az egykor volt álca ránőni látszik, cipészként is madáchi hangon szólal meg, befejezvén a szonett tizennegyedik sorát, mintegy ráadásul, tizenötödik sorként kiszólva a szonettből, a versből, a költészetből: „Lépegess bátran, fajzatom!” Ugyanakkor e mondattal önmagához is hű maradhat a cipész-Hlavács, aki Galambbal együtt vesz részt az Apollinaire-verset utánzó lapszéllírában. Az azonban (mondom újra) hiba volna, ha átköltésekre, travesztiákra szűkítenénk le Orbán János Dénes költői látókörét. Ám amit a „lapszélversek”-kel tanúsít, hogy tudniillik: az „alulról”, a „popularitás” felől szeméit, az argó nyelvkincséből merített magyar- és világirodalom, valójában szintén kulturális, nem pedig anti- kulturális emlékezetként értékelhető. Mivel nem tagadja a kultúra emlékezetébe vésődő, folyamatosságával a jelenben szüntelenül rögződő hatástörténetet, csupán egy egészen más kultúrafogalmat, költői nyelvi reprezentációs cselekvést jelenít meg, amelyben a kávéházi - rejtős - szellemeskedésektől a tolvajnyelvi fordulatokig bezárólag egy új nyelvi magatartás körvonalazódik. Faludy György retorikus-érzelmes ál-Villonja Orbán János Dénesnél józanabbá, kihívóbbá válik, s a bravúrossá formálni akart verselés segítségével a játékos mozzanatok erőteljesebbre formálódnak. Innen egyenes út vezet a képtelenbe (Ablakaink csak jönnek, mennek), az illogikusba (A város is hordoz csodákat), a merész asszociációs sorba, amely kötetzárásként a hazatalálás illúóziójával kecsegtethet. A Séta című verset egészében érdemes idézni: átöleli az oszlopot, lehűti homlokát az életveszélyt hirdető táblán, kikerüli a remegve siető asszonyokat, dörzsöli esőcsöppektől viszkető arcait - tükörben kettétört angyalok. Sínek a tenyérben. Lábnyomok: arcok a sárban. Kőmosoly, plakát. Kilép a térre, és a fény véresre karcolja homlokát. A városban, ahol teste élhet. ” Az. összefüggéstelen megfigyelések egy járókelő (városi) benyomásait rögzítik. Korántsem tárgyilagosan, noha tárgyszerűen. A jelzők jeleznek, méghozzá részvétet, fenyegettetést (a két szóba írt hirdető tábla üzem, ezúttal életveszélyt), a két versszak közé ékelt, gondolatjellel keződődő sor a tragikus és a torz felé egyaránt kinyílhat. A következő versszak nominális szerkezetei az időtlenbe vetítik a benyomásokat, és csak messziről sejtetik a személyeset. Hogy aztán megjelenjék (ismét) a vers lírai hőse, a lét elviselője. A befejező sor a feloldást ígéri, az utolsó szó, az élhet ige perspektívát nyithat, bár bizonytalanságával kétségeket ébreszthetőt. A jelenlét szavaival cseng ki a vers. A kötet hátsó borítóján található Vázlat (hátlapvers) fogalmazza meg az egész köteten végighúzódó, de legalább is a kötet főbb gondolatait tartalmazó (vezér)motívu- mokat, egy-egy versre emlékeztetve idéz sorokat, kifejezéseket, s mintegy az önidézetek hálójába szövi bele a versekből föltárható nyelvi magatartás itt összegződő elemeit: a groteszkre való hajlamot, a dekanonizációs gesztusokat, a popularizáló- deretorizáló előadást. A Séta című versből a záró sor kerül ebbe a kontextusba: „A város, ahol élhet a test”, gondolatjelek közé a névadást, a megnevezést illeszti a hát92