Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Fried István: A transzközép keresés lírikusai (Fiatal erdélyi költők) (László Noémi: Nonó; Fekete Vince: Parázskönyv; Sántha Attila: Münchhausen báró csodálatos versei; Orbán János Dénes: Hümériáda)

László Noémi: Nonó

Róla az előzőekben nem beszéltem, mert nem volt mit. Számomra először meglepetésnek tűnt, hogy a csoporthoz tartozik; s hogy odatartozik, ennek nemcsak külső jelei vannak, az tudniillik, hogy hathatósan vesz részt az Előretolt helyőrség szerkesztésében, hanem a Látó kritikapályázatára küldött és díjat nyert dolgozatában oly értőn és jó értelemben véve „kritikusan” elemezte Orbán János Dénes líráját, hogy följebb halkan jelzett kétségeim tüstént szertefoszlottak. Hadd igazolom egy idézettel. A Szentek, Hümérek, Jánosok című, igen szellemes írás (Látó 1996. 83- 86.) „mert”-ek és „de”-k közé helyezni Orbán értékelését:

.Mert: újítás, betörés, paródia, bátor kinyilatkoztatása egy teljességgel profán élet (helyenként szar-)szagú evangéliumának.

De: pojácái sírás-rívás, mellveregetés, konyhanyelv csörömpölése a Parnasszus berkeiben.”

László Noémi lírája nem egyszerűen ellenkezője mindennek, hanem kitér ez elől a líra elől. Nála még jó értelemben sincsen semmiféle értelemben csináltság, soha nem maníros (egyelőre? - de erről később!), anyanyelvként beszéli a lírát, mindig dallamos, mindig hibátlanul versel, lett légyen szó jambusról, daktilusról, szonettről, aszimmetrikus nyolcasról vagy a nemzeti versidom más sörfajtájáról. Talán az 1930-as évek második felében verselt ilyen biztonsággal, ilyen képi erővel Hajnal Anna, talán Dsida Jenő virtuozitásának egyik örököse. Költői programja igényesnek tetszik. A kötet elejére illesztett nyolcsoros jelzi, hogy olyan látomáslíra a célkitűzése, amelyet a szavak tiszta hűvöse (a racionalitás) emel létmagyarázattá. A nagy szövetséges és a nagy ellenség az idő, amely az álom és az ébrenlét között bolyongó költői tudatot készteti a tovatűnő megragadására. Ebben a „szünettelen” változó világban kell költőnek és költészetnek eligazodnia és eligazítania. Nála az önmegszólítás nem válsághelyzet tudatosulása, csupán a helykeresés, a még át nem élt világ megismerésének tűnődő bevallása. Tárgyi környezet és absztrakció fönn és lenn nem ellenségesen szegül egymással szemben, László Noémi lírája az eufónia biztosította harmóniában oldja föl a disszonanciákat; hiszi és demonstrálja: van remény a kiengesztelődésre és a megbékélésre. A cím nélküli versek ciklusokban sorakoznak, a ciklusok a kezdetben varázsos világot, a gyermekkor árnyai ellenére is tündéri idejét festik föl (Barangolás a manók erdejében), a világ lassan tágul létté, eleinte a határhelyzetbejutott ifjúság szemléli a környezetet (Bábuk Bohócok Vándorok), hogy megérkezzünk a következő, a ciklust bevezető, külön lapon és más betűtípussal közölt vershez, amelyben a fenyegetettség groteszk képpé enyhül, és megjelenik a további ciklusokban mindegyre újabb meg újabb alakot öltő szerelem:

Ahol lakunk elül a szél, a téboly

részegen henyél;

hasát a nappal sütteti i

a szerelem s félrebeszél.

Ne várjunk eget-fóldet dúló érzelmi viharokat, a szerelem hangulatváltozásai még ott sem csapnak át formát felbontó kiáltásba, ahol talán indokolható lenne. A vállalt verselési-rímelési kötöttség nemigen engedi a kilépést a szűkebre húzott ké85