Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Fried István: A transzközép keresés lírikusai (Fiatal erdélyi költők) (László Noémi: Nonó; Fekete Vince: Parázskönyv; Sántha Attila: Münchhausen báró csodálatos versei; Orbán János Dénes: Hümériáda)

pi keretből, a dallam ott is fogva tartja a verset, ahol talán némi szabálytalanságot igényelne az érzelmi hányattatás kimondása:

„Szétáramló mozdulatod bennem tengerzúgás ágazó erekben.

Halántékom lüktetése zálog: arcom mögé arcod beszivárog.

Rejtőzködőn alvó pórusokban érintésed emlékképe lobban; fénnyel árnyék civódik veszetten: tér és idő elviselhetetlen.

A kozmoszba kivetülő érzés rendre visszalopakodik a személyesbe, hogy a vers befejező soraiban ismét világméretűvé növekedjék. Az első három sor 4-4-2-es megosztását követi a 4-2-4-es negyedik sor, majd megint 4-2-4 az ötödik sorban, 4-4-2 a hatodikban, 4-3-3 a hetedikben és végül 3-7 a nyolcadikban. A metszetek szóhatárok, a kompozíció így akár hibátlannak is lenne mondható, csakhogy a tengerzúgást, a tér és idő elviselhetetlenségét panaszló(?), kizengő(?), elbeszélői?) vers talán erőteljesebbre formálódhatott volna kevesebb szabályossággal. Mintha a formatisztelet fékezné a lendületet vagy a kevésbé tökéletes, ám megszenvedett versformálást.

Az 55. lapon, két ciklus között ismét vers található, az Ahol lakunk kezdetűnek válaszol, a messzi és a közeli, a gondolati és valóságos, a rejtélyes és a tapasztalati kapja meg helyét László Noémi magán mitológiájában, amely őrzi még a gyermekkor hitét a varázslatosról, de immár szembekerül a felnőtté válás tapasztalatával: az idő megélésével. A verset követő ciklus címe: Percek horgán. Mindegyik vers az idővel vagy valamely szegmentumával viaskodik, az idővel szemben érhető el a boldogság, de az időbe nőve, az idő küldötteként létező napszakokká átváltozva is. A múlt jelenné válhat, nappal és éjszaka lehet eggyé, költői gesztus nyomán „a napsugárhoz holdsugár oson”. Ami majd a következő ciklus nagy kérdése lesz: „Játék-e ez?” - itt még a fenyegetettség naivitásában jelentkezik („szembekötősdi az éden- kert közelében”), s ez legalább két jelentést sugallhat: egy lételméletit és egy inkább személyre szabottat. Ez utóbbi a Beavatás ciklusban értelmeződik, a játék mintegy világszínpadi aktusként folyhat tovább. Amibe beavatódik az ifjú költőnő, létünk végességének tudata, szinte mágikus ráolvasást imitálva kérdezi:

Hetven év füstje száll: egy küszöb hány halál? (...)

Túl dögön, ördögön ki az, ki elköszön s megköszön1 Mit ígér fóldkukac, tőrgyökér? (...)

Van-e út, hova fut?

Elindul, visszajut.

A hat versből álló záróciklus, a Halottaim mindennek tudatában néz szembe a megtapasztalt és eljövendő veszteségekkel. Most már ő is, visszavonhatatlanul, betagolódott a létezők és a valaha létezettek szimbolikus rendjébe, és a forma- meg ritmusfegyelemmel hitelesített RENDben leli meg helyét: „folyóvíz csillan, körbezár a part”; másutt: „A part makacsul fogva tart.” Ebben a nem egyszer kényszeredett be- tagolódottságban a szubjektum védtelenné válik (válhat), a leginkább emlékei élte86