Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Fried István: A transzközép keresés lírikusai (Fiatal erdélyi költők) (László Noémi: Nonó; Fekete Vince: Parázskönyv; Sántha Attila: Münchhausen báró csodálatos versei; Orbán János Dénes: Hümériáda)

voltak-lehettek az esztétikai szempontú elemzésnek. Szilágyi Domokos számára Shakespeare, Batsányi János vagy Vörösmarty egyként költőelőd, felszabadíthatták az egyoldalúan magyarázott hagyomány kötöttségei alól, lehetó'vé tették számára, hogy eljusson palimpszesztus formálásáig, példázva a szövegszervezésnek a linearitással szemben az emlékezet logikájával megvalósítható célszerűségét. Kovács András Ferenc a világkultúrába(n) bolyong, maszkot ölt, hogy maszkot vehessen le egy újabb maszk kedvéért, utánoz, hogy maga mutasson rá utánzatainak valójában változat voltára, olvasmányait akképpen emeli be a kortárs magyar lírába, hogy formaművészként, középkori értelemben véve jongleurként a maga sokszínű, proteusi egyéniségét kivillantsa a hol könnyed, hol kacagva is véresen komoly játékok mögül. Látszólag jobban tiszteli a hely szellemét Lászlóffy Aladár: az ő egyszerűnek látszó soraiban ironikusan artisztikus forma rejlik. Ez a kultúra formája, a markáns képiségé, amely a szójátékokban immár nem pusztán a veszélyeztetett helyzetben a metaforákba vagy az allegóriákba fogózó lírikus gesztusait teszi szemléletessé, hanem a szavak súlyának, értékének, teherbírásának aggályos mérlegelő- jéét. Azét, aki írjon bár verset, netán publicisztikát vagy beszámolót egy kortárs pályatárs művéről, azt érzékelteti, hogy a rövid terjedelem ellenére is ott a tudatában a líra, a kultúra egésze, és ezt az életművét át- meg átszövő utalásrendszer tanúsítja. A kultúra megélt élet, nem életpótlék, hanem a létező itt-létének, a nyelvnek testet öltött híradása. A Forrás első, majd második „nemzedékének” jelentkezése nemcsak azért volt eseménye a magyar irodalomnak (azért történt valami), mert párhuzamosan a magyarországi irodalommal (természetesen más vitapontok szerint) kezdett áttevődni a hangsúly a költészet dolgait tekintve, hanem azért, mert a folyamatosság mellett a megszakítottság is érződött, a folytatás mellett a más útra lépés, az ön-meghatározásnak más lírai formája, ezzel együtt a művekből, a kötetekből kihallatszó, az eddigiektől eltérő „felhívási struktúra” jelentette be igényét egy, az eddigiektől ugyancsak eltérő befogadói magatartásra.

Az előbb csak Szabó Zoltán (hozzáteszem: és tanítványai) tevékenységét említettem. Jóllehet például a magyar irodalmi impresszionizmus stílusjegyeinek, ezen keresztül az irodalom stílustörténeti szemléletének is megvolt a maga nem csekély jelentősége akkor, amikor még a két háború között szerveződött „prágai iskola” nézeteinek recepciója sem történt meg a kívánt mélységben. Az hamar kiviláglott, hogy az egymás után jelentkező költők, költői csoportosulások értékeinek fölismeréséhez aligha elegendő az ortodox ál-historicista szemlélet, sem a pusztán leíró és legfeljebb az explication du texte módszerét hasznosítani tudó versmagyarázat. Szilágyi Domokos feltehetőleg azért nem kapta meg életében a jelentőségét megillető elismerést, mert hiányzott (mindkét hazában) az a fajta elméleti-líraértelmezési fölkészültség, amely nélkül (például) az említett palimpszesztus-versek poétikai újdonságát nemigen lehet fölismerni-ismertetni. A költészet az elmélet előtt járt, Szilágyi Domokos a lírában hajtotta végre a fordulatot, majd egy másik generáció fogja vállalni, hogy lírai vállalkozásai mellé, mögé (olykor: elé) elméleti traktátusokat építsen. Szilágyi Domokosnak is, Lászlóffy Aladárnak is, de Szőcs Gézának és Kovács András Ferencnek is önmeghatározása, azaz költészetesztétikája (nem egyszerűen: ars poeticája) versben, ritkábban: esszében fogalmazódott-fogalmazódik meg, olykor kötetkompozícióban, a maszkok játékosan komoly váltogatásának hogyanjában. Hogy éppen Cs. Gyímesi Éva mutatta be monográfiájában Szilágyi Domokost, talán erősíti tételemet: olyan irodalomtudós munkájáról van szó, aki két kiadást megért Teremtett világ című irodalomelméleti bevezetésében a kortárs magyar és román teoretikus megfontolásokra éppen úgy reagált, mint a jelentősebb „nyugati” gondolkodók műveire. Cs. Gyímesi Éva Szilágyi-kötete már csak azért is fontos, mivel szakított az akkor még (és részben ma is) általánosnak mondható írómonográfi77