Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidarium II. (IV. rész - fordította Szenyán Erzsébet)
A krízis lélektani hatása végzetes. A krízis gúzsba köt, pesszimizmussal tölt el bennünket, megbénítja akaratunkat, tétlenségre, nem-cselekvésre, nem-gondolkodásra kárhoztat. A krízis terméketlenné tesz, apátiába, racionalizált minimaliz- musba süllyeszt. A provincializmus mint életforma és gondolkodásmód már nem vállalható büntetlenül, következmények nélkül. Az, ami provinciális, ma már elszigeteltségre, skanzenre, lemaradásra, anyagi és kulturális szempontból alacsonyabb és szegényebb életre ítéli az emberei. A nagyváros elpusztítja a falu szépségét, tönkreteszi a fold báját, degradálja a tájat. Jerzy Stempowski: „A XIX. század felétől a földművesek a földtől kizárólag pénzt követeltek, miközben olyan unalmas tájképpel vették körül magukat, hogy maguk menekülnek tőle.” (Zeszyty Literackie 1992/37). Éjszaka vihar volt. Reggel megtárgyaltuk a viharral kapcsolatos benyomásainkat. Hogy zuhogott! És hogy dörgött! Igazából többet villámlott, mint dörgött stb., és más ilyen banalitások hangzottak el. Arra gondoltam, hogy a természetet nemcsak a technikával, a túlzott vegyszerezéssel pusztítjuk, hanem — bár talán kevésbé látható módon - azzal is, hogy szóhasználatunkból, nyelvünkből fokozatosan kiszorítjuk. Tegnap például a szép nieborówi parkban jártam. De hogy írjam le a benyomásaimat? Hiányoznak a szavak, elnevezések. Az a fa - hogy is hívják? S azok a bokrok? És az a zöld, ami a víz színén úszkál? S az a madár, amelyik olyan szépen trillázik? És a a soklábú kis teremtmény, amely hangtalanul araszol a levélen? Hiszen ennek mindnek van valamilyen neve! De hogy hívják? Hogyan? Mennyi a tétlenül elfecsérelt nap! Olyan napok, amelyek semmiféle nyomot nem hagynak emlékezetünkben. Órák, egész napok, amelyeket elnyelt az idő fekete lyukja. Órára tekingélés - már tíz óra múlt, már délután három, már este hét múlt. A percek és másodpercek fáradhatatlan, egyenletes menetelése, mint a hangyák véget nem érő menetoszlopáé, amely föltűnik a semmiből, s kis idő múlva eltűnik a szemünk elől. A rettegés, hogy mi magunk is fogyunk, hogy egyre kisebb, egyre kevésbé látható teret foglalunk el. A világ egyre szűkebbé és könyörtelenebbé válik, mondja egy este Alvin Toffler, amikor a Manhattenen parkolóhelyet keresünk. Vegyük akár ezt a helyet! Itt még az sem sokat segít, ha milliomos vagy. Nem tudsz leparkolni, nem találsz helyet az étteremben, stb. Az amerikaiak — látszólag szabadok, mégis folyton a szabadságot keresik. Kommunákba, vallási szektákba zárkóznak, különféle titkos társaságokba tömörülnek. Ott aztán azt képzelik, hogy szabadok. Vagyis a szabadság olyasmi, amit szubjektív módon kell szabadságként megélnünk. Ramin Jahanbegloo iráni filozófus kérdezi Oxfordban Isaiach Berlintől:- Megmagyarázná, hogy mi a különbség a pozitív és a negatív szabadság között?- A negatív szabadság olyan, amelyben azt állítják, hogy a tigrisnek és a birkának azonos joga van a szabadsághoz, és semmit sem tehetünk az ellen, hogy a tigris fölfalja a birkát. A negatív szabadságot korlátozni kell, ha azt akarjuk, hogy létezzen pozitív szabadság. Egyensúlyban kell lennie a kettőnek, erre azonban nincs semmiféle pontos szabály. 54
