Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidarium II. (IV. rész - fordította Szenyán Erzsébet)
minden darab megköveteli a párbeszédet. A totalitárius valóság azonban más. Lényegét éppen a párbeszéd hiánya adta — nem volt kommunikáció. Az egyik oldalon a pusztítás, rombolás üvöltő, iszonytató gépezete működött, amely az embereket és a kultúrát a földdel tette egyenlővé, a másik oldalon, a legsötétebb mélységben a névtelen, alaktalan, pusztulásra ítélt tömeg vegetált. És e között a két világ között nem volt semmiféle egyenrangúság (a párbeszéd egyenrangúságot feltételez), semmiféle közös nyelv. Éppen ez a hallgatás (Vercors: A tenger csendje) az ellenséges magatartás feltétele, bevezető ennek az ellenséges magatartásnak egy magasabb fokához — a gyilkoláshoz. Nem lehet tehát, hogy Lanzmannak mégis igaza van? Mert hiszen a nagy festészetben sincs nyoma sem Auschwitznak, sem Vorkutának. Ott vannak viszont Monet derűs, kertben sétáló asszonyai, Renoir Moulin de la Galette-beli vidám bálja, van Gogh örömet árasztó napraforgói. Israel Shahak a „New York Rewiew of Book”-ban válaszul valakinek, aki fölháborodott azon, hogy a gettóban esküvők, házi mulatságok, névnapi összejövetelek és hasonlók voltak, a következő törvényszerűséget juttatta eszébe: szélsőséges helyzetekben a többség mindig a normális állapotot keresi. A totalitárius rendszerben nevelkedett nemzedékek sajátosan viszonyulnak a kritikához. A kritika demokratikus körülmények között véleménynyilvánítási forma, nézet, kísérlet arra, hogy befolyásoljuk mások álláspontját, a valóság alakulását. A totalitarizmusban a kritika tort, kötelet, golyót rejt magában, halálos ítélet lehet. Ezért azok, akik ismerik ennek a rendszernek a praktikáit, ösztönösen félelemmel reagálnak a kritikára, kétségbeesetten menekülnek előle, úgy érzik, menthetetlenül tőrbe csalták őket. A. B.: Létezik-e Isten az én privát, individuális világomban? Kitölti-e, uralja-e azt a világot? A bizonyíték arra, hogy létezik - nem az a mennyei, transzcendens isten, hanem az individualizált, privatizált isten - az én viselkedésem, az én életmódom, viszonyom másokhoz, másokról való gondolkodásom iránya és milyensége. A legnagyobb fájdalmat azok tudják okozni, akiket legjobban szeretünk. A legrosszabb, mert meglapuló, rajtaütésszerűen támadó ellenség az, aki legközelebb áll hozzánk. Imádjuk a múltat, ahogyan az istenséget imádjuk. Mindkettő megismerhetetlen. Imádjuk a megismerhetetlenséget, mert elbűvöl minket. A hit nem önmagában való, magától értetődő dolog, nem olyasmi, ami az emberi természet elválaszthatatlan része. A hit privilégium, kitüntetés, olyan kegy, amely a hívő embernek ajándékként, megkülönböztetésként, szent kenetként jut osztályrészül. Anélkül a fénysugár nélkül, amelynek forrása az emberen kívül keresendő, az emberi benső sötét, áthatolhatatlan, süket. A kegyelem jelenlétének szükségszerűségét állandóan hangsúlyozni kell, létezik ugyanis egy naív meggyőződés, miszerint elég csak részt venni a liturgiában, elég csak deklarálni a hitet ahhoz, hogy az ember egyesüljön Istennel. Pedig kegyelem nélkül nincs hit mint legmélyebb élmény, mint a Magasságos Istennel való együttlét. Csupán gesztus lehet, szertartás, üresen pengő cimbalom. 53
