Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 9. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidarium II. (IV. rész - fordította Szenyán Erzsébet)
Moszkvában Sztanyiszlav Golouhin „így élni nem szabad” című filmjén. A filmvásznon lesüllyedt embereket, tolvajokat, alkoholistákat, bűnözőket, prostituáltakat, csalókat, ferde hajlamúakat látunk, akik egy zárt világban élnek. Ezt a világot ők teremtik, ugyanakkor ez a világ alakítja, kordában tartja, saját alvilági farkastörvényeinek rendeli alá őket. A rossz, ha másik rosszal érintkezik, még rosszabbá válik, ezek dinamikus kapcsolódások, megvan a saját baljós és kérlelhetetlen logikájuk. Ezzel szemben a jóság felfedezése aktivitást feltételez, erőfeszítést, elkötelezettséget, tevékeny magatartást követel tőlünk. A passzivitás növeli a rosszra való alkalmasságunkat. Látszólag jól ismert igazságról, banalitásról van szó, mégis folyton ismételni kell, ismételni és - ami a legfontosabb - megvalósítani. Kétféle kollektíva, emberi közösség létezik. Olyan, amelyben a közösség tagjainak egymásra gyakorolt kölcsönhatása hasznos, pozitív természetű; az ilyen közösségbe való tartozás eredményeként az emberek jobbá válnak - önmagukhoz is, másokhoz is. És fordítva - vannak közösségek, csoportok, amelyekben az emberek kölcsönösen rossz hatással vannak egymásra, amelyekben mások jelenléte a legrosszabb reakciókat és hangulatokat váltja ki belőlünk. Az, hogy az emberek hogyan válogatják össze egymást, nemcsak az egész csoport tevékenysége, hanem az egyes tagok egyéni közérzete szempontjából is fontos. Julien Green: „Van bennem, jól látom, valaki, akit nem ismerek.” Sartre a „Zárt tárgyalás” című darabjában azt mondja, hogy a Pokol — az a többiek. De ugyanúgy mondhatnánk azt is, hogy a Pokol - én vagyok. A pokol bennem van, néha szunnyad, máskor tevékeny, de ott van - belső, immanens létünk. A pokol elaltatásának módja: elvágni, félbeszakítani minden olyan gondolatot, amely az agresszió tüskéjét, a rossz pelyváját hordja magában. Nem hagyni, hogy kifejlődjék ez a gondolat, hogy eluralkodjék rajtunk, hanem azonnal visszakozni, megváltoztatni a reflexió témáját, az emberek és a világ iránt jóindulatú irányba fordítani. A. B. egyszer a következőket mondta nekem: — Gyűlölöm őket, mert megtanítottak a gyűlöletre. Emiatt rosszabb embernek, boldogtalannak érzem magam. Spielberg „Schindler listája” című filmje után. Jó, hogy megszületett ez a film. Jó, hogy a múlt felidéződik. Ez a véleményem az olyan maximalistákkal szemben, mint amilyen Lanzmann, aki azt állítja, hogy a holokausztot nem lehet bemutatni. De hiszen a művészetnek az a feladata, hogy megpróbáljon közelíteni. Minden műalkotás csak közelítés, különösen manapság, az információk özönvize idején. Nem létezik olyan mű, amely egy nagyszabású témáról mindent elmondana. A téma szakértője, kutatója mindig csalódott lesz: hiszen ő többet tud. Spielberg filmjében két alapvető deformáció van; ezek abból származnak, hogy a rendező nem élte át azt a világot, amelyet ábrázol, s erre, úgy látszik, senki sem hívta föl időben a figyelmét. A háború világa Európának ebben a részében mindenekelőtt az általános szegénység, nyomor világa volt. Kongyosan jártunk, nem volt lábbelink, ruhánk. Koszosak voltunk, betegek és állandóan éhesek. Nyomorgók tömege voltunk. Egy ilyen tömeg rekonstruálása ma már, természetesen lehetetlen, s ilyen értelemben Lanzmannak igaza van: a holokausztot nem lehet a filmvásznon bemutatni. A másik deformáció - a filmben van néhány jelenet, ahol párbeszéd folyik a hóhérlegények és áldozataik között. Párbeszéd, vita, véleménycsere. Természetesen 52
