Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 9. szám - Fodor András: Naplójegyzetek 1977-ből

V. 24. Kedd. Szentendre Különféle szellemi emberek, művészek Noé bárkaszerű sereglésében veszünk részt. Autóbuszok szállítanak a művelődési házhoz, melyre találóan mondta Be- reczky: egy sufni és egy virágház keveréke. Csaknem kétszázan vagyunk. A külön­féle csoportok hellyel-közzel keverednek. Látok egy igazán csinos nőt, később derül ki, hogy Kodály Zoltánné. Cseres, Jovanovics, Szeberényi áll együtt. - Hernádi is ki­formálódik - mondja Cseres és kiderül, hogy a Fodor csinált belőle embert. S csakugyan annyit ütötték? Elég csak arra emlékeztetnem, egy róla, a Magyar Nyel­vőrben közölt tanulmányra, hogyan csapott vissza Jovánovics bosszuló cikke. (Jo- ván ezt persze már nem hallja meg.) Lator mellé ülök le a színházteremben. Pozsgay beszéde kifejezetten kellemes. A nyugat-dunántúli tájszólás, a saját szótárból beszélés, meg a szempár szimpatikus nézése engem is meggyőz. (Merthogy másokat is. Még utóbb kormánypárti leszek — mondja később Illyés, amikor szomszédságába kerülök.) Első hozzászólóként a csi­nos, világos ruhás Keresztúry nyiltan megdicséri az előtte szólót, s szokott reform­kori hévvel lendül bele szónoklatába. A sok beszéd persze fáraszt, igazából csak Hu- bayra, Boldizsárra, no meg Kodálynéra lehet figyelni. Az ifjú özvegy természetes közvetlenséggel, szinte megrendítő őszinteséggel, igen ügyesen beszél. Szokolay a nemzeti érzés, érzelmi nevelés meg az ízlésre oktatás hármas hiányát reklamálja, Boldizsár pedig a „néma nemzet” hazai tudósítóit, passzív újságíróit ostorozza. Min­denki nagyon hosszan beszél, olykor-olykor szundítani szeretnék. A szünetben előbb Illéssel, aztán Petroviccsal beszélgetek. (Sárosi Bálint űzöttsé- géről igen tárgyilagosan, Emil legutóbbi interjújáról pedig részemről nagyon elis­merően.) Ebéd után már csak arra koncentrálok, hogy szabadulni tudjak, mert a tervezett­nél sokkal hosszabb lesz a számadás. Vígh Tamáshoz csatlakozom, így a képzőmű­vészek buszával megszökhetem. V. T. sokat öregedett. Sárosi szavával is „huttyadt” lett egy kicsit, de megejtő szépen beszél, amikor óbudai gyerekkora színtereit fölidé­zi. Hernádi mondja később telefonon: sikerült rábírnia Kardos Györgyöt, mondjon végre boldogító igent Csányi László Szekszárdi Napló című kötetére. V. 25. Szerda Magánprogramjaim közt a legkellemetlenebb Tóth Bálinttal tárgyalni. Derék fiú, de reménytelen ügyben házal. Ma délután még Csoórit is meg akaija keresni a Köl­tészet folyóirat ügyében, melynek ő és társasága (Ágh, Bella, Döbrentei, Marsall, Utassy) szerint kiszemelt szerkesztője én lehetnék. A jámbor mit sem tud arról, hogy lényegében már van ilyen folyóirat.,Árion” a címe, Somlyó György szerkeszti. Védekezésül kénytelen vagyok röviden elmondani virtuális szerkesztősködéseim történetét 1957-től mostanáig, hadd lássa, okom van viszolyogni minden ilyesmitől. Mondja, hogy Elveszett nemzedék címen cikket is akar írni Csoóriról és róluk. Van abban valami szomorúan szimpatikus, hogy Csoórit kivéve csak az alkohol szentsé­gében egyesül ez a nemzedék. Csűröst Andrásnál találom. Ma adta le végleg a Kortársaink kötetet. Hatvan ol­dalt húzott belőle. Főként az első fejezet, a műfordításról szóló rész lett ösztövérebb, de jó könyv lesz ez így is: csak úgy süt belőle a kompetencia. 21

Next

/
Oldalképek
Tartalom