Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - Ittzés Mihály: Mesterek tüköri (Kortársak Bartókról és Kodályról)
ség és a kétely szót. Ugyanez az elválaszthatatlan kettős fogja egységbe a kötet verseit, mint vezető motívum. Ha valamelyest többet idézek most belőlük, mint amennyit egy recenzióban illene, egyrészt az az oka, hogy példákkal is igazoljam ezt; másrészt legalább ezek az idézett sorok, gondolatok hadd jussanak el azokhoz is, akik nem tudják megszerezni a Szenei Molnár Társaság kiadásában néhány száz példányban megjelent könyvet. Ezt úja Pályatársak című, Buda Ferencnek ajánlott költeményében: „... asztalomnál égnek a tiszta-lángúak, / s helyettem protes- tálnak. / Semmi rang, hivatal és birtok / nincs szétosztva köztünk”. E sorokból, bízvást, reménységet olvasok ki. Utassy Józsefnek és Kiss Benedeknek küldött Névnapra című versében már ekképp fogalmaz, amikor az Úrhoz fordul, arra kérve, hogy adjon neki „számos esztendőket, / el nem éghető könyveket”. S mindjárt utána az Egy nyomdászfiúnak címet viselőben: „de műhelyedbe érkezik / a fólvágatlan ív, / festéktelen, fakó és puha fém, / őrszellem éjéből a remény, kétkedés, / lesz-é könyv, lesz-é szükség rá...”. A természetről, kedves tájairól szóló versei többnyire lágyabb hangúak, vidámítóbbak. Valamivel sebesebben is íutunk végig rajtuk, hiszen a szó, a sor képe szemünkbe érve máris előhívja elraktározott emlékeinkből az általunk ismert részleteket. Például a felszálló ködöt, a nyújtózó jegenyéket, a fázósan ösz- szebújó rigópárt vagy „nyári erdőn a déli sugarat”. de a szövegben több helyütt megbújnak azért elgondolkodtató sorok, mondatok, rövid eszmefuttatások. Mint például a Folyom hátán című versben ez a sor: „Eladott kertben tücsökszó...” Vagy a Levelek Jászfaluból címet viselő költeményben ez a rész: „Ha eljő az ideje hallgatásnak, mi lesz énve- lem? / Csendesség napjai segítenek ham! / Nem küldök több levelet.” Az utolsó ciklusban, az Allegro barbaro- ban, ott is elsősorban a Reménykor című vers befejező részében gyönyörűen fölível ismét a reménység gondolata, költőien ötvözve a biztatással: „Kell legyen egy másik március naptár hamva fölött Reménykor, tenyereden föld illatú föld, kézmeleg hantok kertje, hol magot vetni érdemes, mint magad birtokán esőt várva böjti szélfúvásban. Hozd elő Napban füröszteni rozsdás szerszámaid. Holnap, s a mandulavirág kezdi. ” Sajnos ma már csak egy kis területen beszélt tiszta, szép magyar nyelven ír Bisztray Adám, átmentve verseivel tündökletes szavakat, kifejezéseket oda, azoknak, ahol és akik között sajnálatosan romlik, egyszerűsödik, zsugorodik - tehát kopik, szegényedik anyanyelvűnk. Nemcsak gondolatiságára, hanem erre ügyelve is érdemes olvasni őt. Mátyás István Mesterek tüköri Kortársak Bartókról és Kodályról Sajátos, korunk technikai lehetőségei által kínált megoldást választott Bónis Ferenc zenetörténész a dokumentum-gyűjtéshez. Több, mint negyven éves rádiós munkája során mikrofon elé ültetett számos muzsikust és nem-muzsikust, akikről úgy gondolta, hogy hiteles tanúi lehettek századunk zenéje ikercsillagainak, Bartóknak és Kodálynak. Jórészt ezekből a hangdokumentumokból születtek meg az így láttuk... kötetek. A könyvkiadással ma már gyakorlatilag nem foglalkozó Zeneműkiadó szerepét átvállalva a Püski Kiadónak köszönhetjük, hogy 1994- ben a Kodályra emlékező, majd 1995-ben a Bartókra visszatekintő írások jelentősen bővített kötetei láttak napvilágot. Érdekes volt hallani a rádióban az emlékezéseket, a szubjektív portrékat a mesterekről. így, kötetekbe gyűjtve olvasva az élő hang személyessége eltűnik, nincs mód hangzó zenei példák bemutatására. Kapunk helyette azonban egy másféle lehetőséget: lapozgathatjuk, visszakereshetjük az érdeklődésünkbe vágó témákat, s a hang helyett a fényképek, kézirat-másolatok, műsorok gazdagítják az élményt. A műfajváltás a „verba volant, scripta manent” régi igazságát bizonyítja, még ha ma, a hang- és képrögzítés századában jelentése módosul, érvényessége gyengül is valamelyest. Különös műfaj az emlékezés. Bármennyire is törekszik az emlékező az objektivitásra, 94
