Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - Ittzés Mihály: Mesterek tüköri (Kortársak Bartókról és Kodályról)

arra, hogy csak a másik személyt, az emlékezés „tárgyát” mutassa be, óhatatlanul magáról is szól. Persze tudatosan vagy tudattalanul, s nemcsak a terjedelmi korlátok miatt, az emlékező többé-kevésbé válogat is. Talán azért, mert az őt magát kevésbé jó színben feltünető momentumokat nem akarja ország-világ tudtára hozni; talán azért, hogy ne kelljen negatív képet rajzolnia még részleteiben sem a nagy emberről. Azt többnyire érezzük, látjuk, hogy az emlékezőre ha egyáltalán fény esik, az csak visszfény, a géniusz fényének visszaverődése. Még akkor is, ha számosán közülük más összefüggésben maguk is „fényforrások”, szakmájuk, művészetük nagyjai. De óriások mellett más a lépték.

Az emlékezet konkrétságának, adatszerű megbízhatóságának végességét olykor észre kell vennünk. Egy koncert vagy más esemény időpontját többnyire ellenőrizni lehet, de vannak olyan mozzanatok, amelyek kívül esnek a dokumentálhatóság körén. Persze nem is mindig fontos egészen, hogy egy élmény, megnyilatkozás mikor volt, ha az emberileg, művészileg jellemző és hiteles. Az olyanféle kitételekkel azonban nehéz mit kezdeni, amikor az elbeszélő azt nyilatkozza, hogy „rengeteg emlékem van X. Y. - ról”. S aztán legfeljebb egy-kettőt oszt meg olvasójával, hallgatójával. Valójában olyan sok emléke lehet? Igen, csak talán nem érzi mégsem elég jelentősnek ahhoz, hogy érdemes legyen az utókorral megosztania. Nem, aligha lehet olyan sok az az emlék. Legalább is nem tárgyszerűségében sok. Inkább csak hangulatában maradt meg, benyomásként él emlékezetében, szavakba, „adatokba” el nem ren- dezhetően. Szerencsére a mi kalauzaink elkerülték az efféle sokat sejtető, de keveset mondó kitételeket.

Fenntartásokra tehát van, lehet okunk. Mégis azt kell mondanunk, hogy egy „tárgyra” vonatkozóan ilyen mennyiségben olvasva a szubjektív portrékat, a sok személyes megfogalmazás végül is megbízható, tárgyilagos összképet állít elénk a „főhősről”. A látószögek és nézőpontok sokfélesége, a más-más életszakaszra való rálátás - mind-mind hozzájárul a végső kép színességéhez, életszerűségéhez. így a pontatlanságok, az emlékezet gyarlósága, a szubjektív szempontok érvényesülése, s nem utolsó sorban a kapcsolat természetének és idejének korlátozottsága ellenére szavahihető és hiteles tanúként kell bizalmat szavaznunk minden nyilatkozónak.

Bónis Ferenc céltudatos és szívós szerkesztő és kutató: nem elégedett meg az első kiadások (Kodály: 1979, Bartók: 1981) sikerével, hanem - amint már a Bartók-kötet első bevezetőjében ígérte — zenetörténészi lelkiismeretességgel dolgozott az összegyűlt s már megjelent anyag bővítésén újabb és újabb vallomástevők, szemtanúk megszólaltatásával. Az eredménye meg is lett, s őt igazolta ez az eredmény. Az újabb emlékezések nemcsak árnyalták, megerősítették a Kodály- és Bartók-portrét, hanem valóban fontos, korábban fel sem merült szempontokat, adatokat szolgáltattak. Mennyiségileg három tucatról 54-re emlekedett mindkét mester tanúinak száma a második kiadásra (Kodály: 1982, Bartók: 1995), míg az időben hozzánk közelebb lévő, mert hosszabb életet élt Kodályt bemutató kötet a harmadik kiadásra (1995) már 80 fejezetből állt egybe.

Muzsikusokról lévén szó, érthető, ha az emlékezők is elsősorban muzsikusok: tanítványok, művésztársak, s persze a népzenetudomány révén e tudományterület képviselői. Bartók esetében a kört közelebbi s távolabbi családtagok, orvosok, s néhány más „szakmán kívüli” egészíti ki. Kodály tanúinak körében zenepedagógusok, irodalmárok, művelődéspolitikusok tűnnek fel. A már említett sokszínűséget továbbá az is biztosítja, hogy lényegében a pályakezdéstől egészen az utolsó évekig nyomon követhetjük az alkotók életútját, művészi egyéniségük és emberi jellemük alakulását. Ez utóbbi tekintetben egyébként épp az tűnik fel, hogy már fiatalon milyen kialakult egyéniségek voltak, fo vonásaikban életük végéig alig változóan. Az elhivatottság, a céltudatos munkálkodás lényegében és egészében egy úton tartotta egész életük művét. Számos közös emberi vonás is kibontakozik az emlékezéseket olvasva: igényesség, szigorúság, az üres formaságokat mellőző viselkedés, a tehetség és emberség tisztelete, bizonyos körön belül a közvetlen barátságosság, a sajátosan megnyilvánuló derű, sőt humorérzék. Szobrok helyett tehát hús-vér emberek jelennek meg előttünk, önmagukban is és - a műfaj természetéből következően - másokhoz való viszonyukban láttatva is. Elismerve azt a — Kodály által is hangsúlyozott - véleményt, hogy a művészt alkotásaiból ismerhetjük meg leg- igazabban, hisz abba tette le énjének legértékesebb részét, mégiscsak fontos, sehonnan máshonnan meg nem szerezhető ismereteket kapunk az így láttuk... kötetek emlékezéseiig