Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - M. Fülöp Csilla: „A történetírás veszélyesebb, mint maga a történet...” (Gondolatok Márton László A nagyratörő című szomorújátékáról)

A drámaciklus verselése igen változatos. A mű ritmikáját - a drámai jambus sha- kespeare-i, katonai, madáchi tradíciója szerint - jambikus lejtésű sorok határozzák meg, leginkább ötös vagy ötödfeles jambusok, az élőbeszéd ritmusához közel állóan. Jelentős a gondolatritmus szerepe is. Itt-ott, például a székely farsang népies stílusú szövegeiben szabályos ütemhangsúlyos verselés lesz a domináns. A sorok leginkább rímtelenek. Sok esetben viszont rímessé válnak, nem ritkán a humor vagy az irónia egyik eszközeként. A barokk tradíciójának megfelelően Márton tőként a tiszta rímet kedveli. A műre a formai sokarcúság jellemző. Maga a versforma sem kizárólagos. „Az állhatatlan” „Első rész”-ének 1. (129. o.) és 8. (182. o.) színében prózai szövegeket olvashatunk.

*

Az irónia az állításokat, a drámavilág „tényeit” idézőjelbe teszi, elhiteti a látszatról, hogy való, leleplezi a magát valónak mutató látszatot, csupa állítva tagadás és tagadva állítás. Sajátos fajtája az írás önreflexiója. A szerző önmaga és műve között távolságot teremt, hogy elfogulatlanul kérdezhessen rá az írás, a történetek írásának mai lehetőségeire, értelmére.

Az irónia eszköze lesz a drámai szöveg több nézőpontú struktúrájának, mely nem csupán többféle jelentésadást tesz lehetővé, hanem ezek ütköztetését is követeli a befogadótól.

Nincsenek a közösség s az egyén életét megszabó biztos normák, fogódzók; az értékek devalválódnak, sőt megkérdőjeleződnek. Velük kapcsolatban újra és újra fel kell tenünk a Mihez képest? és a Honnan nézve? kérdéseit.

Irónia adódik az írásban működő tradíciók ütköztetéséből is, például Zsigmond utolsó előtti - Jósikához szóló — monológjában egymás mellé kerülnek ódái emelke- dettségű szavak a 16-17. századi történelemszemléletet képviselő, az isteni büntetést szenvedő magyar népről, majd romantikus képiségű, pátoszú sorok:

„sok sebből vérző, megtiport

magyar nemzet,

melyek észrevétlenül áthajtanak egy szintén emelkedett hangú, mai közhelybe; végül a fennkölt, patetikus hangvételű gondolatokkal élesen ütköztetve, azokat megcsúfolva hangzik el a nyelvileg is eszköztelen, egyszerű, tartalmában is az előbbieket megcáfoló Zsigmondi instrukció:

„ - Most gyorsan öljétek meg Jósikát”.

Utolsó, az országgyűlésen elmondott monológjának elején a stílus barokkosán emelkedett:

„nagy könnyhullatással, keservesen

szívszaggató gondokban hánykolódom”;

balassiasan vallomásszerű:

„Ifjúságom sok nagy vétke miatt,

úgy érzem, büntetéssel sújt az Isten”,

81