Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - M. Fülöp Csilla: „A történetírás veszélyesebb, mint maga a történet...” (Gondolatok Márton László A nagyratörő című szomorújátékáról)
lehetséges a lehetetlen: a megismerés, az önismeret. E kérdés-felelet Játék” a befogadótól is állandó értelmező attitűdöt követel, intellektuális viszonyt, hiszen a trilógia világában bekövetkezett értékvesztettség, erkölcsi szétzüllés következtében nincs egy olyan szereplő sem, aki „mellé” feltétel nélkül, érzelmileg „odaállhatnánk”. Az értékbizonytalanság, az állandó értékdevalválódás következtében szó sem lehet érzelmi azonosulásról, sem katartikus feloldódásról. * Márton olyan történelmi drámatrilógiát írt, amely műfajára nézve - a szerző megjelölése szerint — szomorújáték. A műfaji minta a 17. századi német szomorújáték lehetett, amelynek gyakori témája volt az uralkodói hatalom és az uralkodás képessége közötti ellentét. A történelmi események egy hagyománytörténet részei. Walter Benjamin szavaival szólva: a cél a múltnak a „most-idő”-be való átemelése. Márton szükségesnek tartja a múltnak a jelen felől és a jelennek a múlt felől való átjárhatóságát. Nem his- torizál, célja nem a „tények” megelevenítése (holott hűséges a valószínűsíthető tényékhez), célja nem a történelem ideologikus kisajátítása, a jelen erkölcsi-politikai kérdéseinek parabolisztikus visszavetítése (holott a befogadóban létrejöhetnek bizonyos áthallások), célja nem a „Hogyan is történt?” kérdésfeltevése, mivel a cél nyilvánvalóan nem a történelem „korhű” rekonstruálása; nem is lehet az, hiszen ő maga mondja: „A történelmi dráma... elsősorban dráma, és csak másodsorban történelmi”.2 A trilógia kérdése: „itt és most” mi vegy végbe a szereplők személyiségében, a szavak és tettek milyen motivációkkal és következményekkel járnak, a szereplők milyen elevenséggel, erőtérrel bírnak, miként alakul a szereplők viszonyrendszere, milyen kérdéseket tesz fel a mű az egyéni és a nemzeti önismeretet illetően, s milyen lehetséges válaszokat kínál — immanens módon. Drámai ez a trilógia, drámai, melléknévi értelemben, amennyiben az egyéni és a nemzeti azonosságtudat és önismeret lehetőségeire kérdez rá. De főnévi értelemben (egy műnembe való besorolás szándékával) azt mondani róla, hogy dráma: nem lényeges. Hiszen a drámai dialógusok mellett igen sokféle szövegtípus füzérszerű egymásra következését láthatjuk: lírai, epikus, bölcselkedő-elmélkedő jellegű szövegeket egyaránt. A makrokozmosz és a személyiség szétesésének megjelenítése, bemutatása főként lírai módon és epikusán (elbeszélve) történik, míg Erdély romlása elsősorban drámai eszközökkel, a szereplők viszonyrendszere, szavai, tettei által aktualizálódik. A szereplőknek a cselekvésekben testet öltő viszonyrendszere a 16. század végi Erdély szintjén a drámai tér és idő fiktív világában bontakozik ki. A drámatrilógia szerkezete alapvetően mégis epikus jellegű: egy közös emléket jelen idejűvé tévő történetről van itt szó. A szereplők itt és most beszélik, cselekszik, alkotják és újraalkotják a történetet. A trilógia középpontjában a nemzeti önismeret problémája áll. Ki(k)? Mi(k)? Milyen erő(k), milyen tényező(k) szabjá(k) meg, irányítjá(k) a magyarság létét, sorsát, állapotait? Az „idők súlyos áradata”, a Sors, Isten eleve elrendelése vagy a vétkekért lesújtó büntetése? A belső széthúzás, amelyek során a testvériség folyton átcsap árulásba? Személyiségalkatok vagy a nemzetkarakter? A „geopolitikai helyzet”, a hatalmi harcok, a súlyos örökség? Vagy a véletlenek? A kérdések egyben válaszle2 Márton László: Hitelesség és valószínűség Alföld 1994. dec. 58. o. 78