Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - M. Fülöp Csilla: „A történetírás veszélyesebb, mint maga a történet...” (Gondolatok Márton László A nagyratörő című szomorújátékáról)

hetőségek, soruk folytatható... Talán mindez, talán valami más. Talán gyakrabban kell föltenni az önismeret kérdéseit.

*

Báthory Zsigmond, a drámaciklus főszereplője gondolkodó, töprengő, vívódó alkat. Személyiségének válsága egy ellentmondásból adódik. Egyrészt mint fejedelem vállal egyfajta örökséget, egy olyan történelmi szerepet, amellyel együtt jár a két nagyhatalom „pártfogása” közötti választás, Erdély társadalmi-politikai, etnikai, vallási csoportjai közötti nyugalom-teremtés, az európai keresztény kultúra értékeihez ragaszkodás felelőssége; másrészt az „én”, az individuum vágya a történelmi szerepből való kiszakadásra, kiszabadulásra, a kontinuitás megszakítására, a hagyományfolytonosságból való kilépésre, hogy szabad, korlátok nélküli önmaga lehessen:

„A múlt időket semmibe veszem...”3

(108. o. )

„Tűzbe veletek, titkos iratok,

összeírások és oklevelek,

szerződések és régi krónikák!

Nincs emlékezés! Elhamvad a múlt!

En voltam az első és az utolsó!”

(344. o.)

De ki is ez az „én”? Megismerhetetlen, ahogy a valóság egésze. Kontúrjai nem húzhatóak meg: csupa szerep (társadalmi, politikai, szociológiai), csupa szerzett tudás, tapasztalás. Zsigmond történelmi szerepe szerint főszereplő, a trilógia első és második részének címe is erre utal (nyelvtani egyes szám), azonban a dráma világában mégsem emelkedik ki igazán a többi szereplő közül, végképp nem féléjük. Az ő és a többi figura személyiségvonásai között csak fokozati különbséget láthatunk. Mindannyian a romlást reprezentálják, Zsigmond elsősorban. O tehát úgy vált főszereplővé, hogy személyisége, jelleme nem tudott felnőni a történelmi lecke feladatához. Szavainak, tetteinek önmaga számára sincs súlya, nincsenek konzekvenciái. Az adott szó nem kötelezi (pl.: Gálffinak vagy a székelyeknek adott szava), nem rendelkezik (ahogy a többi szereplő sem) hiteles kapcsolatokkal. A szavak és a tettek a pillanatnyi érdekek szerint - szinte folytonosan - átértékelődnek. Már a trilógia elején hangsúlyozottan „torzkép”, alakja degradált. (Majd a későbbiekben adódik Zsigmond számára néhány „nagy pillanat”, ezek azonban nem a személyiség nagysága által megformált teljesítmények.) Boldizsárhoz képest „tükörkép”, „másolat”, „árnyék”; az „állhatatos Boldizsár”-hoz képest Zsigmond „az örök ingadozó”. (88. o.) Szavait is gyakran mástól veszi át, pl. Bocskaitól (94. o.), Gesztitől (197. o.), Jósikától (232. o.).

Kulcsmotívum Zsigmond férfiatlansága. (A fikció itt is történelmi „realitáson” nyugszik.) A nőket (konkrétan Krisztiernát) csak távolról - mint ideát - tudja szeretni. Gyakran emlegetett impotenciája nyilvánvaló utalás az uralkodásra való tehetetlenségére, alkalmatlanságára. Gyengeségét ő maga is belátja, így többször is lemond a hatalomról, s a fejedelemséget (hol őszintén, hol az ellenfeleinek állítandó csapdaként, hol a külső és belső történések szorítása által motiválva) többször is fel3 Márton László: A nagyratöró'. Élő irodalom sorozat. Jelenkor Kiadó Pécs, 1994

79