Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Szántó R. Tibor: Értés és megértés (Vekerdi László: Tudás és tudomány)
lemzések és könyvcentrikus problémabejárások, legyen szó a különböző tudományfejlődés-elméletekről, „Az absztrakt filozófia és a nyelv” viszonyáról, vagy „Foucault és Venturi »XVIII. századai»”-ról. A tanulmányok egy része azonban kifejezetten a tudománytörténetírás történetéről íródott. Ám ezek sem szimplán kronologikus áttekintések a múlt jelentős tudománytörténetíróiról és irányzatairól. Vekerdi többet nyújt egyszerű „leírásnál”. Összefüggéseket tár fel, s értékel is. így pl. megtudhatjuk, hogy George Sarton már 1922-23-ban tudósokat és idézeteket számlált, „évtizedekkel megelőzve a nagy gar- ral hirdetett, s méregdrága Science Citation Index-es vizsgálatokat”. (172) Vagy pl. önálló szakaszban foglalkozik Vekerdi a történész interpretációs munkájának problémáival, s figyelmeztet: egy-egy kort igazán csak a saját fogalmai segítségével érthetünk meg, ezeket kell tehát pontosan feltárni, s nem vetíthetjük vissza mai fogalmainkat. („Le kell a festéket kaparni, hogy újból az eredetihez juthassunk” - idézi A. Maiért. 49-50) Ezen tanulmányok legfontosabb mondanivalója azonban az, hogy a tudománytörténetírás „nagy és nehéz szakma”, nem is akármilyen felkészültséget igényel s nem lehet pusztán „hobbiból”, kirándulásként, „amatőrként művelgetni”. (72)8 Kiemeli a tudománytörténet nélkülözhetetlenségét egy-egy kor megértéséhez, rámutat a „részletek” fontosságára, s figyelmeztet, hogy a népszerűsítés sem engedhet a szakmaiság követelményeiből. Mindezzel Vekerdi tulajdonképp harcol. Egy szakma hazai elismertetéséért küzd. Hogy helyet kapjon az oktatásban, s a kutatásban is. Önállóan. Saját jogán. Hogy legyenek tudománytörténeti tanszékek és kutatócsoportok. Hogy lehessenek a tudománytörténetnek magyar kutatói. Hivatásszerűen, mert máshogy nem megy. Mert „a közöny eme légkörében, perifériára szorítottan” (67) nem lehet igazán eredményesen egy szakmát művelni. Figyeltek döntéshozóink Vekerdi szavára? Dehogy figyeltek! Hiába van egy-két monomániás művelője, a tudománytörténetírás, s annak intézményesedése nálunk lényegében mindmáig „elmulasztott lehetőség” (504) csupán, nem lett igazán szakma. Műveltség Ez a témakör csupán két írásban szerepel részletesebben a kötetben („Tudomány és népművelés” [1967], „Az általános műveltség és a felsőoktatás” [1973], mégis igen fontos. Előbbi írásában Vekerdi - Maróti Lajos vizsgálataira hivatkozva - a természettudományos műveltségnek a humán műveltség mögötti elmaradását is említi. A másikban pedig - egyebek között - Magyar Imre felmérését mutatja be, s megál8 Hiszen Vekerdi is „kirándulgat” - vethető itt fel. Nos, hajói tudom, a 60-as években Vekerdi az MTA Matematikai Kutató Intézetében főállású „matematikatörténészként” dolgozott, s 6-8 évig óraadóként tudománytörténetet tanított az ELTE-n. Másrészt kirándulni is többféleképpen lehet... Mindazonáltal a felvetés bizonyos mértékig „ül”, ennek maga Vekerdi is tudatában van. 1983-ban így érintette e kérdést: „Azt a pár cikket, amit összepatkoltam, igyekeztem tisztességesen megcsinálni. De ez kevés. Kevés az üdvösséghez. Sok minden kellett volna ahhoz, hogy ezt kellő szinten lehessen csinálni. Sok minden kívül, sok minden belül.” (Vekerdi L.: „Szellemi függetlenség, tisztaság, tisztesség” (Interjú). In: Szántó R. T. — Zsolnai L. (szerk.): Kétszemélyes egyetem. Budapest: Magvető, 1990. 250. 64
