Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - Alföldy Jenő: Az írott képek költője (Csanádi Imre: Egy római katakomba-freskóra)
inverziók („igazak hogy fényleni méltók, / hogy jaj valamennyi csalárdnak”), melyek ugyancsak régies zamatot adnak a szövegnek. Az alliterációk sokasága is régi hagyományhoz köti a művet. Balladás elemekben bővelkedő vers más is akad az írott képek között, de ez a darab mutatja legtisztábban a ballada műfaji sajátságait a párbeszédekkel és a kerek történettel, melyhez a szerző kommentárt fűz, úgyszintén azzal, hogy Arany történelmi balladáival tart fenn rokonságot. A töredékesség - az, hogy „Es”-sel indul a mű - egyszerre kelti bennünk az epikai jelleg és a balladai homályosság érzését, valamint azt a benyomást, hogy a Bibliából kiragadott részletet olvasunk-hallunk. Mesteri, ahogy Dánielt beszélteti: ez nem csupán az ószövetségi próféták könyveinek tónusa - összetettebb annál: a magasztosság és a nyers, szinte pórias, plebejusi dacolás, fenyegetés szavaiban érezzük az üldözött magyar protestáns prédikátorok - Bornemisza Péter, Apáti Ferenc és mások - vádszavainak pátoszát és tüntető puritánságát, hiszen Dánielt egyebek közt arra akarták késztetni a babiloni királyi udvar dőzsölő urai, hogy lakomáikon tagadja meg hitét, erkölcseit és őseinek szokásait. (Mintha az élve eltemetett Petőfi szellem is ott lebegne e sorok fölött: „Sandán idelöktetek engem, / sorsomra hagyatva: gebedj meg!”) A veretesen szép, ötvösművészeti gonddal kikalapált szöveg az erős stilizálás, a választékosság és az indulatkifejezés Arany óta alig látható, mesteri egységét mutatja fel. A mű legfőbb gesztusa végül is a remekül alkalmazott műfaji sajátosság, a tökéletes balladaszerkesztés és a makulátlan poétikai forma - nevezhetjük akár mesterségbeli bravúrnak vagy poéta doctusra valló teljesítménynek is —, mely mintegy megdicsőíti a régi tárgyat, s az eredeti megformálás esendőségétől megszabadítva a támadhatatlan esztétikai érvényesség szintjére emeli. Csanádi egész költői működésének alapvető jellemzője ez: méltó formát adni az arra érdemesített dolgoknak, melyeket történelem,sors és emberi előítélet vagy szívtelenség méltatlanul és mostohán kezelt. Ez a szándéka érvényesül nemcsak a népi és a régi műveltséggel kapcsolatban, hanem a saját életrajzát, személyes tragédiáit illetően is, a természet veszélyeztetett lényeire (Verses állatvilág) és azokra az idegen költőkre vonatkozóan is, akiket nem vagy alig tartanak számon a világirodalom címszó alatt: ukrán, észt és más, Európa szegénynegyedeiben élő népek költőit, akiknek műveit különös előszeretettel fordította magyarra. A Csanádival egyidejű, modern költészet nagy gondja, hogy a XIX. századi értelemben felfogott szépség, a hagyományos nyelvi kifejezés, az egész lírai eszközrendszer elvesztette esztétikai hitelességét. Ezért a modern vers szüntelenül megkérdőjelezi önmagát: sokszoros áttéteket keres, hogy kikerülje a közvetlen érzelemkifejezés „csapdáit” (Weöres, Nemes Nagy Ágnes); elveti a tökéletessé kifinomodott formákat, s átadja magát a szabad asszociációknak (Kassák), vagy olyan tartalmakkal telíti a klasszikus formákat, amelyeket a régi költők méltatlannak tartottak volna versbe foglalni (Babits); a modern kísérletnek persze csak néhány változatát emeltem ki, tudva, hogy még sok-sok más módszer lehetséges. Csanádi más módon szerez hitelt verseinek: a tizenkilencedik századi szépségeszménynél régibb hagyományokat elevenít fel, illetve ahhoz az Aranyhoz tér vissza, aki - például az említett Szondi két apródjában - a maga korához képest is archaikus nyelvet használt - archaikusabbat, mint Vörösmarty vagy Petőfi. Weöres is megteszi ezt számos művében — de ő egy költőszemélyiséget is kitalál - Psychét, azaz Lónyay Erzsébetet - ahhoz, hogy a tizenkilencedik század elejének nyelvújítás és romantika előtti nyelvén beszélhessen. Csanádinak azért nincs szüksége ilyen áttételre, mert ő lentről jött, s annak a népnek a nyelvén szólalt meg, amely az ő fiatalságáig ki volt zárva a műveltségből; nem volt arra mód, hogy feléljék, elkoptasság a magyar falu még élő nyelvét, kultúráját. Petőfi és Arany után törés mutatkozik a nép67
