Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Szántó R. Tibor: Értés és megértés (Vekerdi László: Tudás és tudomány)
visszavonulunk. Diákok, tudósok, irófélék ismétlődő alkalmanként, Vekerdi — részben kényszerből - életpályaszerűen. Könyvtárosként. „A könyv a világ leghallgatagabb, legmagányosabb, legbékésebb valósága, - s a könyvtáros, ha vele él, olyan lesz, mint a könyv, hallgatag, magányos és békés”.7 Vekerdi is ilyen. Hallgatag, ha sokat is ír, előad; s magányos, ha sokan ismerik is. És mindenekfelett békés. Ha vitázik valakivel, az is csak „szelíd kötekedés”. (420) Igen, igen, békés. Belülről az. Belül békés, legbelül szelíd, akkor is, ha kifelé olykor nem így látszik, amikor a néki nem tetsző, hamisnak tartott nézetekbe a szellem hevületében „belegyalogol” (Bence György találó kifejezése). Igaz, ítéleteiben gyakran túlságosan is sarkos, magabiztos („csapnivalóan hamis szemlélet alapján íródott” - mondja pl. egy könyvről, 486). És bizonyos irányokban kétségtelenül elfogult (pl. a természettudományok mellett, az „áltudományok” ellen). De hát a kritikus elmék többsége ilyen. És Vekerdi nagyon is kritikus elme. A „kritikai gondolkozás igényét... mindenféle értelmes szellemi munka alapfóltételé”- nek nevezi. (106) S igaza van. A kritikai gondolkodás persze az „ellenvélemény többkevesebb szabadságá”-t (245) is természetesként kell elfogadja. S ezzel már a könyv legszűkebben vett tartalmi vonatkozásaihoz érkeztünk. A kötetet e tekintetben persze majdhogynem tanulmányonként kellene recenzál- ni, dehát ez végképp szétfeszítené egy mégoly tágas recenzió kereteit is. Az itt választott út a tanulmányok általam legfontosabbnak vélt találkozási pontjait próbálja meg követni. Tudománytörténet, tudománytörténetírás Szikáran tudománytörténeti jellegű írás a kötetben tulajdonképpen kevés van. Az egyik ilyen Apáczai Csere Jánossal foglalkozik (.Azért... csak tanítton taníts”), egy másik Albertus Magnust mutatja be („Az intellektus tisztessége - Albertus Magnus és korunk”), egy pedig a XIX. századi magyar földtudományról szól („Természettudomány és modernség”). Mellesleg ez utóbbi tanulmányában Vekerdi azt állapítja meg, hogy „a századfordulóra ... tökéletesen európai szintre felzárkózott [a] magyar tudomány”. (476) Néhány további tanulmány (mint pl. a „Kopernikusz művének filozófiai konzekvenciáiról”) esetében már jóval bizonytalanabb a besorolást illetően az ember, ezekben ugyanis mindig többről van szó, mint puszta történetről. A „filozófiai konzekvenciák” mellett leginkább a tudománytörténetírásról magáról. Nemcsak egyes történeti időszakokról, tudósokról, könyvekről ír Vekerdi, de időszakokról, tudósokról, könyvekről szóló könyvekről is. Sőt, talán ezekről gyakrabban, szívesebben. A könyvek könyvei adják gyakran írásainak anyagát (könyvtárosság, a sokattudás, a kritikus elme...), mint pl. „A Bolyai-kutatás változásai” című tanulmány esetében. Ezek a tanulmányok persze, az utóbbi is, általában nem egyetlen könyvet elemeznek. Egy-egy problémát, kérdéskört szemel ki Vekerdi, az erre vonatkozó szakirodalmat böngészi át, s emeli ki abból a tárgyalandó munkákat. Vagy épp fordítva történik a dolog? Az olvasott könyvek szerveződnek előbb-utóbb össze, s maguk jelölnek ki problémacsomópontokat? Akár így, akár úgy, (valószínűleg így is, úgy is), számunkra itt az eredmények jelennek meg: problémacentrikus könyve7 Hamvas B.: A melankólia anatómiája. In.: Uő.: Szellem és egzisztencia. Pannónia Könyvek, 1987. 14. 63
