Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 8. szám - Alföldy Jenő: Az írott képek költője (Csanádi Imre: Egy római katakomba-freskóra)
poeticák rangjára emeli ezzel Csanádi az ószövetségi mondát, melynek hátterében lényeges művelődéstörténeti összefüggések tárulnak fel. Az őskeresztény művészet gyakran ábrázolja Dániel próféta megpróbáltatásait, melyek közül az egyik az, amelyet a vers megjenít: Dániel az oroszlánbarlangban (pontosabban szólva oroszlánveremben). Nem sokkal Jeruzsálem pusztulása (Kr. e. 586) után, a babiloni fogság idején Dánielt és három társát a babiloni királyi udvarba vitték. Magas méltóságát megtarthatta, de azt követelték tőle, hogy szakítson őseinek hitével és erkölcseivel. Minthogy erre nem volt hajlandó, s Bél papjainak csalását is leleplezte, Bél hívei bevádolták a királynál (a történelmi valószínűség szerint ekkor Dárius az uralkodó), aki az oroszlánok közé vettette. Dániel Isten segítségét kérte, s az Isten elküldte hozzá angyalát, aki megfékezte az oroszlánokat, s Dániel sértetlen maradt. A király erre vádlóit taszíttatta az oroszlánok közé, s rajtuk nem segített az angyal; az oroszlánok széttépték őket. Dániel így bizonyította be a babiloniak előtt a zsidók Istenének erejét; ezzel megbecsülést szerzett önmagának és hitének, s a király visszahelyezte őt méltóságába. A próféta legendájában Krisztus történetének (perének, meghurcoltatásának, feltámadásának és a halál fölötti győzelmének) előképét láthatták a katakomba-festők. Csanádi versének esztétikai elve: utalni az ókeresztény művészek hűségére, „fold alatti” működésük szívósságára, valamint a gyarló festményen megjelenített eredeti legendának költőileg megteremteni új, időszerűsített, noha a nemes hagyomány régiségére is utaló formáját. A vers meglehetősen függetlenné válik a képtől: elsősorban a közös eredet — Dániel könyve — fűzi össze őket, s két szakasznyi utalás: „Hogy Dániel agg rege, nem más? / Katakombák bujdokolói / mégis makacsul, hevenyészve, / pingálni falakra nem unták. / / Áll Dániel, egymaga, pőrén, / dúl-fúl, lesi sárga oroszlán. / Alig egy-két szín, kusza jelzés, - / sebaj: érteni érti, kit illet.” Az értelmezés első síkján ez a bibliai legenda naivságára és a katakombafestmény kezdetlegességére vonatkozik, mely nem zárja ki, hogy a példázat is, annak képi megjelenítése is értékes és tanulságerejű. Csanádi szemében mindig becses volt az a fajta naiv - vagy elsősorban nem esztétikai szándékkal és funkcióval teremtett - mű, amely információt hordoz, megörökíti a valóságot, s eleven embereknek, jelentős történelmi tényeknek vagy akár személyes szenvedéseknek, a közösség számára megbecsülendő tetteknek állít emléket. A magyar valóság versekben címmel szerkesztett, kétkötetes antológiája is erre vall a benne felsorakoztatott művekkel, melyek olykor iskolázatlan kézzel rótt versek, de élet van bennük, olyasmi, amit jó okkal tartott írója megörökítésre méltónak. Csanádi felfogása nem tartozik a rokonszenves vagy „szép”, még kevésbé a kellemes téma kedvéért tett esztétikai engedmény kategóriájába. Abban a tekintetben semmiképp, ahogy a népéletet vagy osztályharcot ábrázoló realizmust az ötvenes és hatvanas évek hivatalos esztétikája értette. Arról van szó, hogy a naiv, képzetlen, „földhözragadt” műben több őszinteséget és megbízhatóbb információértéket állít, mint valamely irodalmi divatáramlat professzionistáról árulkodó, ámde túlfinomodott, manírba fulladó termékeiben. Fontos a tárgy, a katakombafreskó régisége is. Miként elemzői korábban kiemelték már, a régi és a népi mindig becses Csanádinak: a patinán áttetsző információk az ő számára akkor is elgondolkoztatok és valamiképpen hitelt érdemlők, ha csodás elemek emelik őket a valóság talaja fölé, a mesék szférájába. A régiséget enyhe nyelvi archaizálás érzetett: a mű stílustörténetileg - a szépen lüktető anapesztusok- kal együtt - Arany balladáihoz, különösen a Szondi két apródjához áll közel. Feltűnik néhány ige régies múltideje (vettete, bézárlá), a „fene” jelzőként való használata, a „romlottjai selyma sikernek” és más fordulatok; említhetők még a finom 66
