Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 8. szám - Méhes Károly: Férfiember alibi-naplója

gukat a végtelenségig, vagy a poharak és az italos üvegek mulatnak-e, úgy, ahogy ember sose képes mulatni, mert mindig valami másra vágyik, mint maga az ital, a pohár fogása?

Tehát ma egy ilyen nap volt. Reggel hűvös, de aztán meleg. Ügyeltem, dolgoztam. Gyalog mentem mindenhová, és apróságokra, enni-innivalóra elköltöttem rövid idő alatt több, mint ezer forintot. Azt hinném, mindig vannak ilyen napok. Pedig nincsenek.

Október 23.

Minden, amit erről a napról tudni kellene, illenék.

Hogy kloroformszagú. És kőszénporszagú.

Mikor mentem át az udvaron, már ahogy én szokom, klumpában, viharkabátban, ott álltak a márvány emléktáblánál. Többnyire őszen, rozogán. Kitüntetéseket adták át az egykori mentősöknek, akik olyan vitézül, hovatartozás nélkül mentettek mindenkit, aki még élt.

Beethoventől az Egmont-nyitányt íutyörésztem.

Azt nem tudom, Komjátszeghy főorvos, ez a vén bűnös, mit keresett köztük. Öltönybe vágta magát, és ahogy elcsattogtam a háttérben, még oda is fordult, és méltatlankodó kézmozdulatot tett. Mert én olyan vagyok. Nincs múltam, hitem, lelkem. Csak a bajt okozom. Száz százalék, hogy ezt gondolta, a dög. A nagyviziten hátul kullogtam, a medikusok között.

Megálltam a sarkon, és felnéztem az égre. És - hát - igen. Az égnek a szeme se rebbent. Borús volt, igazi szürke, nagyon fáradt és őszinte. Azt mondják, annak idején szép idő volt, igazi vénasszonyok nyara.

De mondhatnám: így történt. Ez persze nem igaz. De most már így írtam le. Vége van ennek is. Jöhet a márványtábla. Minden nap emlékére egy. Mekkora flancos vörösmárvány kripta lenne! Úgy nyomna agyon mindenkit, mint egy poloskát. De melyik nap lenne a legutolsó? Erre nem fog senki se választ adni!

Lejárt a jogosítványom. Három hónapja. Este maradék lecsót ettem. Kicsit émelygek.

Október 24.

Annyi minden lehetséges.

Láttam egy síró nőt az utcán, és abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt, mért sírt. Utánagondolva kevés ok lehet, amiért valaki az utcát választja sírása színhelyéül. Halál - gondolom én is rögtön. Bár, ez már az utóbbi gondolat kellene legyen, az első mégis az: szerelem. Dehát ma az eső is csöpörgött. Mindig magyarázat-keresés, oknyomozás a gondolkozás. És ezzel egyszerre távolságot teremtek. Ez az átkozott „minden másképp van” - ezt a mondatot nem kellett volna soha leírni!

Mára a Naplóban sem vagyok teljesen biztos, jó-e valamennyire? Annyi naplót olvasni, már szinte utálom magam, amiért nekem is ilyet kell írnom. Hogy miből áll az életem. Úgyis csak annyira lehetek őszinte, mintha kiöntenék egy

22