Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 7. szám - Bohár András: A színéről a visszájára (Géczi János: Eszék)

dig talál érdekes és megfontolásra érdemes dolgot. S ez azért is különösen jelentékeny, mivel olyan elfeledett hagyományok élővé varázsolását teszi lehetővé, ami igen fontos szerephez kellene hogy jusson mindannyiunknál, ha identitásunk megőrzésére még teszünk olykor-olykor kísérletet. Mit jelenthet számunkra a szőr, a szőrzet: divat vagy történelem: Mit jelent a személyesség: átvér- ző kötéseink jajszóval kísért felmutatását vagy az organikus, hozzánk mért mű létrehozásának egyetlen esélyét (gézirat)? Mit jelent egyáltalán az, hogy külsődlegesség (szép és fiatallá stilizált okos íróiság), miként érthetjük meg azt az igényességet, ami az „igazán- író-írókat” jellemzi? - tehetjük föl mi is a kérdéseket Géczi Jánossal egyetemben. Nem véletlen, hogy nekikészülhettünk volna úgy is szerzőnk esszékötetének jellegzetességeinek rögzítésére, hogy csupán csak kérdéseinket regisztráljuk. Hiszen a mindig sajátos nézőpontot tükröző röpke avagy hosszabb gondolatfutamok kikényszerítik azt a reflexiót: miért éppen Cholnoky, Bosch vagy Szabados Árpád kerül az esszék soijázó ritmusába? Am azonnal válaszolhatunk is erre, ez éppen akkor a legfontosabb Géczi számára. Mert ezekbaz auktorok fejezték és fejezik ki csökönyös folyamatossággal közép-európaiságunk egyetemességét, s az ugyanakkor jelenlévő egyediséget, elhibázottságot, töredezett lé- nyegiségünket.

(egy lehetséges pszeudo-szerzői olvasat). Ha az előzőekben mondjuk eljutva a könyv feléig, mondjuk Közép-Európáig, Magyarországig, Veszprémig stb., saját befogadói habitusunkból adódóan a sokfelé figyelő természetes személy sérülékenységét és az írói-költői létezésforma hozadékait vettük számba, akkor most fordíthatunk egyet a rekonstrukción. S Lao-ce és Weöres szellemében a mások fejével gondolkozó okosnak - jelen esetben a szerzőnek - adjuk át a gondolattöredékek értelmezését, ezzel legalább elsődleges szándékaink szerint kiiktatva saját gondolkodási sémáinkat.

Vegyük sorra a legfontosabb elemeket Géczi esszéiben. Elsőként említhetjük a nyelvi megformáltság igényességéhez kötődő beállítódást: „Léteznek olyan szavak is, amelyek embereket kötnek össze, titkos társaságot kerítenek, s meglehet erről az összeesküvésről maguk a társaság tagjai sem tudnak, vagy ha igen, akkor sem tulajdoníthatnak akkora jelentőséget neki, mint én, abban a véletlen és váratlan pillanaban, amikor elbotlom s szivárogni kezd testemből-lelkeből a sárgás nedv, amelyben éppen összpontosulok, amely egyetlen pillanattá ránt össze, olyan intenzívvé, amelyben meg lehet tapasztalni a létezést. ” S ha komolyan vesszük a létértelmezésre vonatkozó poétikai javaslatot, akkor úgy is olvashatjuk Géczi szövegeit, mint az egyetlenegy mű, könyv, létérzés megteremtésére tett számtalan, ám egymással szorosan egybekapcsolódó textus-szövődményt. S hogy mennyire magától értetődőnek gondolja Géczi ezt az alkotói metodikát, azt jól mutatják a xerox-ról feljegyzettek: „Igen: a xeroxban egyedül a gesztus a fontos. Minden más e gesztusban rejtőzik. Minden más ez önálló léttel rendelkező gesztuson belül kap szerepet, vagy ha nem, az is érdekes, ha már ott van bezárva. Meg kell mondanom őszintén, bár ez a szó máris jelzi az otromba aljasságot, hogy a xeroxban - talán - egyetlenegy dolog mégsem lényeges: a technikali- tásból következő naprakészség. Ugyanúgy, ahogy a videoversben, a számítógépes alapo- zottságú költészetben nem a technikai alap a fontos. Lévén ez holnapra olyannyira hagyományos, hogy bátran nevezhető korszerűtlennek már ma is.”

Nem véletlen idéztük meg a mindenkori korszerűtlenséget magára vállaló költő in- tencionáltság kinyilatkoztatásszerű szöveg- részletét, mert ez is Géczi által fontosnak tartott irányadó mozzanat. Ennek fényében nem úgy fest szerzőnk befogadókra irányuló javaslata, hogy vessük egybe saját világuk és a haladó világ haladó művészetét és pusztán a művészi értékét, szépségét figyeljük. Ha xeroxlapokra, eldobott, kitörölt kéziratokra gondolunk, amely feltehetően Géczi János (emlék)raktárában is megtalálhatóak, akár a könyvek sorsára (jelen könyve a 21.) szembetűnő az a törekvés, hogy hangolni kíván, látásmódokat kínál fel szerzőnk. Ezt határozottan teszi, ám sohasem a kizárólagosság igényével. A huszadik század nagy színjátékai ugyan ehhez a metódushoz, mármint a kizárás-rekesztés-űzetés stb. képeihez kötődtek, azonban a mi huszadik századunk másképp is lepergethető virtuális filmkockáink emlék-idézéseinek közvetítésével. Nagyon plaszatikusan mutatják ezt Enyedi Ildikó filmművészetéről írott sorai: „ valós tükrök és fények játéka a mű középpontja. Hogy ez már önmagában is milyen szabálytalan helyzetet teremt, láthatjuk a moziban, amikor nem azokat a tükröket, fényeket érzékeljük, amelyeket a kamera, hanem amelyeket a vetí82