Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 7. szám - Bohár András: A színéről a visszájára (Géczi János: Eszék)
A színéről a visszájára Géczi János: Esszék Cbefogadói olvasat) Ha Géczi János poétikai munkásságának sokfelé figyelő árnyalatait idézzük emlékeinkbe, akkor a könyv mind jelentéstani, mind vizuális elő-állását tekintve meglehetősen szigorú rendet sugall. Az első, második, harmadik és negyedik fejezetcímekkel jelzett sorrendiség az egymásra következést érzékelteti. A világ ennek függvényében éppúgy lehet a linearitás jegyében fogant matematizáltság torz tükörképe, mint a természet organikus formáinak monoton ismétlődése. De ahogy belelapozunk a tartalomjegyzékbe, rögtön kitetszhet, csalóka volt első ítéletünk, hisz a legkülönbözőbb tematikák egymás mellett élését ígérik az esszécímek: tájak, szobrok, macskák, sorsok és jelenségek vetítik elénk a könyv textusainak lassú hullámzását. S ez a benyomásunk csak megerősödhet, ha az esszéket olvassuk „Ha manapság helyszínt keres a maga és szerettei életéhez az európai kultúrájú ember, akkor tájat igyekszik keresni és teremteni. És ez nem könnyű. A táj ugyanis egyszerre természeti, szaktudományos, vallásos, művészi és teleo- lógikus terepe a tájba illeszkedni igyekvő személyiségnek, miközben individuális és közösségi felhangjainak is illene lenni ugyanezen keresésbe összpontosult személyiség számára.” S ezt az irányadói szerzői javaslatot meg is tarthatjuk, mert az írások mindvégig kísérletet tesznek arra, hogy a lehetséges többszempontú megfigyeléseknek teret adjanak. Azonban mégis egy alapvető meghatározottság mindig átjárja a szövegeket: az ember kiküszöbölhetetlen természeti sajátossága és az arra történő reflexiók vagy hiányuk állandó jelenléte. Nem véletlen, hogy olyan mondatokat olvashatunk, hogy „A leghazugabb szépségkertek aljasok.”, amely kiejelentés nemcsak annak az ízlésítéletnek a végsőkig való dramatizálása, hogy valaki nem szereti a szépségkerteket, de egyfajta vonatkozásrendszer mozgásnak is lenyomata. Mert így talál elutasításra a művi, nem-művészi csinálmány, melyből hiányzik a teremtés, s csak tükröz, másol, gyengít-fel- erősít. Végső soron ezt aposztrofálhatnánk a modernizmus és modemitás elutasításaként, ha nem tudnánk, s néhány esszé nem tudósítana arról, hogy ez nem így van. Pusztán a mindenkori kritikai hang és újfajta relációs viszonyok művészetbe, életbe applikációjáról beszélhetünk, s a legkitüntetettebb esetben a mű-egész megjelenéséről. Házak voltak, s talán lesznek is, amelyben laknunk érdemes. Tárgyaink árulkodnak mindenkori viszonyaink veszélyességéről és sérülékenységéről. Azonban ahhoz, hogy mindennapi dolgaink, környezetünk természetes otthonunkká váljon, másképpen kellene néznünk a világot. S éppen ez a másként látás szemlélődő jellege, ami különösen igényes reflexiókat hív elő Géczi textusaiból. Ha lassan, elgondolva a lehetséges történeteket, nézünk, haladunk, akkor sok minden más optikát kap: „íróinktól, költőinktől tudható. Tihanyt hajóval szokás megközelíteni, esetleg komppal a déli partról, s ha gépkocsival, Balatonfüredről jön a turista, akkor is inkább a vízparti, legendás jegenyefák közrefogta, keskeny, kanyargós úton, nem pedig a félsziget közepén vezető, régi, római ösvény nyomvonalát követő aszfalton.” Géczi esszéinek, mint azt a fenti indítás is mutatja, mindig megvan az a sajátosságuk, hogy már a kezdő impulzus magában hordja az érzékenységet, amely a természet organikus formáinak jelenlététől történetiségünk mindig titkokat rejtő nyomaüg ível, s majd kibomlik a vég: hogy sajnos a visszhang születésének időpontja éppúgy datálható, miképpen a lassú pusztulás is. S a sokszor ironikus és kétkedésbe hajló hang mégjobban felerősödik a könyv harmadik Közép-Európai és honi életlehetőségin- ket körbejáró esszéiben: „Közép-Európa az lehetett volna, ahol fódetlen fővel megyek be a zsinagógába, kalapban a bazilikába, megbecsülik négerségemet, jogom van a remek sétákhoz, a regényíráshoz, a másodrendű veszprémi napfelkeltékhez, és nem veszik zokon, ha nem veszem komolyan a közép-európaiságot.” Többféle kezdőolvasatot is adhatunk a fenti citátum jegyében fogant gondolatoknak. Egyfelől a másság elfogadásának jogos, ám sajnos utópisztikus igenlése, másfelől ennek riasztó hiánya üt át a sorokon. Ebből az is következhetne, hogy éppen ez a tájék az, ahol alig-alig érdemes élni, mert a „minden másképpen van” szlogenje az esetek többségében pusztán negatív végkicsengésével tüntet. De ennek az alaphangulatnak a visszája is felfeslik Géczi esszéiben, mert hagyománykutató és értelmező attitűdje min81
