Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 7. szám - V. Király István: A titok és cserebomlásai a szocializmusban
olyan közlése, amelyet annak eljövendő megtartásának a biztosítékaival öveznek. Az árulás a titoknak titokban való közlése, amelynek a címzettje egy, az eredetivel ellentétes titokstruktúra titkosítója. Az árulás tehát egy meghatározott titokszerkezetből való titkos kilépést jelent, de nem jelenti a titok kategóriájából való kilépést is. A titok felfedése lényegében egy titkos szerkezet titkos tartalmának a nyilvánosságra hozatala. A titok felfedője feltépi ugyan a titkok burkát, a nyilvánosságra mégis abból csupán annyit hozhat, amennyi belőle őneki a saját kompetenciája révén megfelelt. A titok feltörése pedig a titoknak konkrét titokként való megsemmisítését jelenti. Mindezeket megtudva talán már könnyebben tájékozódunk abban a módszertani helyzetben is, amelybe bennünket a titok tematikája helyezett. Mert nyilvánvaló, hogy az, aki most a titok kategóriáját kutatja, aki a titok kategóriájáról elmélkedik, az — sorsszerűén — nyilvános szubjektum. Eleve tehát ellentétben áll kutatásának a témájával. Ez az ellentét nem elhatározás kérdése, hanem a titok maga az, ami rejtőzködve, elzárkózva stb. létrehozza általában a nyilvánossággal és különösen az őt tematizáló nyilvános szubjektummal való ellentétét is. Mármost, nyilvánvaló, hogy sem a beavatott, sem pedig az áruló és a kém, nem nyilvános szubjektumai a titokról szóló meditációnak. Hiszen a titokról meditáló nyilvános szubjektum arról a nyilvánosságban és a nyilvánossághoz fordulva meditál. De mivel meditációjának a témája épp olyasmi, mint a titok, a titokról meditáló nyilvános szubjektum mindig is úgy jelentkezik, hogy meditációjának jelenbeli témái előle minden egyes alkalommal elvileg el vannak zárva. Más szavakkal: bármilyen jelenben, a jelenbeli (jelenlévő-) titkok egyetlen nyilvános szubjektum által sem tanulmányozhatók.! Ez az egzisztenciális helyzet rendkívül felduzzasztja a „volt titkok” módszertani szerepét a titok kategoriális megértésének a folyamatában. A „volt titkok” azok, amelyek számára a titkos mivoltukról való lemondás lehetővé illetve elkerülhetetlenné vált. Ok tehát a ki-múlt és az el-múlt titkok. Amik tehát titkok voltak, ma már nem titkok. Bennük és általuk mi mégis azt tanulmányozzuk, amik akkor voltak, amikor ők titokként léteztek és - mint láttuk - csak általuk bízhatunk a titok kategoriális megértésének a reménységében is. Rögtön feltűnik, hogy milyen homályos értelemben vagyunk kénytelenk használni a „volt” és az „el-múlt” terminusokat. De mikor is válik egy titok „volt titokká”? Világos, hogy akkor, amikor az a nyilvánosságra érkezik, vagy amikor azt a nyilvánosságra vonszolják. A titkok igazi vesztőhelye - ahol tehát ki-múlnak - a nyilvánosság. A „volt titkok” ezért elsősorban a ki-múlt titkok. A nyilvánosság befogadja a ki-múlt titkok tetemeit és azokat az ő saját nyilvános idejébe temeti. A nyilvános időben azután a „volt titkok” együtt és elkeveredve múlnak a többi mindavval, ami benne múlandó. A „volt titkok” tehát kétszer is múlt titkok: míg ki nem múltak, a titkok nem is múlhatnak el, bár múltjuk van. A jelen titkainak is van múltjuk, de ettől azok még nem lesznek megvizsgálhatóakká. A titkok tehát - ellentétben a nyilvános jelen múltjával - csak múlásukat megelőző ki-múlásuk révén válnak a nyilvános szubjektum számára tanulmányozhatókká. A titkoknak a „történelembe” való belépése ezen a sajátosan megkettőződött módon történik. Együtt múlván - a történelemben - a többi mulandóval, az ami a „volt titkokból” teljesen és véglegesen múlttá válik, az éppenséggel az lesz, amikők titokként „voltak”. De itt sem arról van szó, ami a „történettudomány tárgyaiból” az idő múlásával végérvényesen elveszett. Ellenkezőleg: az, hogy a titkok ezen a jellegzetesen megkettőződött módon múlnak el és az, hogy ők a nyilvános meditáció és kutatás elé kizárólag a „volt titkok” képében jelentkeznek, éppen azt jelenti, hogy a titkok 70
