Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 7. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidárium II. (Második rész - Fordította Szenyán Erzsébet)
pük volt, annál büszkébbek voltak. A bizottságok közleményeket adtak ki farszi nyelven, amelyeket elküldték az elesettek szüleinek többé-kevésbé ezzel a szöveggel: »Gratulálunk Sarah Mahmud asszonynak és férjének, Ibrahim Mahmudnak, mivel két fiuk elesett a Szent Háborúban.« Sosem találkoztam még a kizárólag a halálra irányuló gondokodás és érzés ilyen koncentrációjával. A teheráni egyetemen láttam megölt mudzsahedineket, akiket — fehér vászonba tekerve - fanatikus tömeg hordott körbe. Mások azért tülekedtek, hogy megérinthessék a halottakat. Boldogok voltak, ha ez sikerült nekik. Az iszlám nemcsak vallás, hanem kultúra is, amely terjedni fog, bár ehhez időre van szüksége. A muzulmán civilizáció rendkívül dinamikus. Az iszlám hatalmát ma olyan államok potenciálja növeli, mint amilyen Törökoroszág, Pakisztán, Irán. Az iszlám világ tele van mindenféle természeti kincsekkel. A Nyugaton élők többségének fogalma sincs erről a hihetetlen erőkoncentrációról. Az iszlám szélsőségesen fegyelmezett vallás. A sahinsahban bemutattam az imádkozó tömeget: emberek milliói, akik ugyanabban az időben ugyanazt a gesztust végzik, méghozzá egyetlen utasító szó nélkül. Ez hihetetlen, és ez jellemzi az egész iszlámot. Irán nem tér vissza a nyugati fejlődési modellhez. A sah modellje elhibázott volt, az ember végletes megalázását jelentette. Ha Párizsból importálnak ásványvizet olyan helyre, amelynek csodálatos gyógyvizei a világ legnagyobb költőit éltették - hogy csak a perzsa Firdanszít említsük -, akkor ezt abszurdumnak kell tekintenünk. Ha egy országba, amelyben csodás ízű perzsa kenyeret sütnek, amerikai vagy német kenyeret visznek be, akkor ennek legalábbis semmi értelme. Ha akkoriban Iránban éltem volna, én is föllázadtam volna a sah ellen. Az iráni forradalom elbűvölő és fontos történelmi esemény volt. Megmutatta, milyen nehéz egy soknemzetiségű államot demokratizálni. Irán birodalom volt, autori- ter hatalom. És lám, egy ilyen államban a demokratikus erők léptek föl az uralkodó ellen. Támadni kezdték a hatalmi központot. Demokratikus jelszavakat használtak. Az iráni államban több kisebbség él: kurdok, örmények és mások. Ezek a kisebbségek kisajátították a demokratizálás jelszavát, és áttranszformálták azt a függetlenség követelésévé. Számukra a demokratizálás az elszakadáshoz való jogot jelentette. Az iráni forradalom demokratikus mozgalomként keződött, Bakhtjár, Bani-Szadr demokraták voltak, ügyvédek. A forradalom utáni első kormány olyan emberekből állt, akik a Harvardon, a Sorbonne-on tanultak. A forradalom győzelme után azonban a kisebbség vezetői ezt mondták: »A demokrácia nekünk azt jelenti, hogy tovább kell lépnünk. Ti kizsákmányoltatok és irányítottatok minket. Az igazi demokrácia számunkra a függetlenséget jelenti.« Amikor ez a követelés megjelent, a központban átalakultak az erőviszonyok. Az uralkodó nép — esetünkben a farszok - ezt válaszolták: »Nem! Meg kell mentenünk az államunkat!« Ezen a ponton a forradalom radikális fordulatot vett. A diktatúra erői átvették a hatalmat. Khomeini az iráni forradalomnak azt a stádiumát képviselte, amelyben az uralkodó nemzet tudatosította magában, hogy államát a szétesés veszélye fenyegeti. Khomeini tehát az elnyomás erejével reagál, hogy a demokratizálás jelszavát a »nemzeti integráció« jelszavával helyettesítse. És olyan eszközökhöz nyúl, mint a kisebbség lemészárlása, hogy megőrizze az állam integritását. Ebből az következik, hogy semmilyen demokratikus forradalom nem járhat sikerrel egy soknemzetiségű államban, mert a demokratizálás feltétele a kisebbségek elnyomására támaszkodó állam likvidálása. Aki cinikus ember, nem alkalmas külföldi vagy hadi tudósítónak. Ez a foglalkozás, ez a hivatás az emberi nyomor bizonyos megértését feltételezi, emberek iránti rokonszenvet követel. A tudósítónak azt kell éreznie, hogy ő is tagja annak a család45