Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 7. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidárium II. (Második rész - Fordította Szenyán Erzsébet)

fajta szakítás fölveti a kérdést: hogyan kellene írni ahhoz, hogy az egész ne váljék már másnapra papírhulladékká? 1991 elején, amikor A birodalom című könyvemet írtam, New Yorkba kellett utaznom. A könyvesboltok kirakataiban egy csomó új könyvet láttam arról, hogy Gorbacsov politikája hogyan képes, képes-e egyáltalán a Szovjetunió fennmaradását biztosítani. Ezek a könyvek pont akkor jelentek meg a piacon, amikor a Szovjetunió megszűnt létezni. Megjelenésük dátuma egyúttal elévülésük dátuma is volt. Hogyan kerülhetem el, hogy az én írásaim ne váljanak ugyanilyen gyorsan fölöslegesekké? A válaszom erre a próza esszéizálása. E tekintetben nagy jelentőséget tulajdonítok Thomas Mann-nak, különösen Varázshegy és Doktor Faustus c. regényeinek.

A képet mára monopolizálta a televízió. Ha a prózában egy kép leírását akarjuk fölhasználni, ezt eredményesen csak akkor tehetjük meg, ha ezt a képet egy reflexió kiindulási pontjává tesszük. A tudósításban kizárólag olyan képeket használok föl, amelyek valamiféle reflexió hátteréül szolgálnak. A televízió folyamatosan szállítja a világ képeit, de nem képes azokat reflexiókkal gazdagítani. A képnek és a reflexiónak ilyenfajta összekapcsolásában látom én a megoldást.

Még mindig elragadtatással töltenek el az új fölfedezések. Én kíváncsi ember vagyok. Amikor fölfedezek valamit, minden alkalommal igyekszem megérteni, hogy az a valami miből tevődik össze és hogyan működik. Amikor az ember tanújává válik egy eseménynek, így gondolkodik: »Ez őrülten fontos« És minden részletet följegyez. Három hónap múlva világossá válik, hogy a fóljegyzések többsége egyáltalán nem volt olyan lényeges. Egyedül a megfigyelés milyensége és, még sokkal inkább, a reflexió milyensége az, ami fönnmarad. Tudni kell kiválasztani és eldönteni,hogy mi az, ami igazán fontos, és mi az, ami nem. Arról van szó, hogy lehetőleg minél kevesebbet írjunk, gondosan válogassunk, rövidítsünk, vágjunk, redukáljunk, húzzunk a szövegből, minden száz megfigyelésből egyet őrizzünk meg. Ezzel a folyamattal kapcsolatban nincs semmiféle receptem, az intuíció és a tudás az egyetlen kritériumom.

Rengeteget olvasok. Tanulmányozom a történelmet. Fontosak számomra az olyan nagy történészek, mint Gibbon, Mommsen, Ranke, Michelet, Burckhardt vagy Toynbee. Ehhez jön a filozófia, az én szenvedélyem. Nagyon közel áll hozzám az egzisztencializmus. Ugyanakkor nagy jelentőséget tulajdonítok még kétféle típusú íróknak. Egyfelől Hemingway és Saint Exupery, Csehov és Conrad romantikus hagyományának, másfelől olyan íróknak, mint Thomas Mann vagy Marcel Proust, akik megközelítették azt a határmezsgyét, ahol nehéz szétválasztani a filozófiát és a szépirodalmat. Jean Baudrillard Cool Memories vagy America című művének tulajdonképpen már semmiféle meséje nincs, csupa reflexióból áll. Az olyan szerzők vívmányai, mint amilyen Bruce Chatwin, V. S. Naipul vagy Paul Theroux, nyilvá- nalóak, de rám csak kis mértékben hatottak.

Az azonosulás munkám alapfeltétele. Az emberek között kell élnem, velük kell étkeznem és éheznem. Szeretnék részévé válni annak a világnak, amelyről írok, el kell benne merülnöm, elfeledkezve minden más valóságról. Amikor Afrikában vagyok, nem írok leveleket, nem telefonálok haza. Minden más világ eltűnik. Ha nem így volna, outsider lennék. Szükségem van legalább időlegesen arra az illúzióra, hogy a világ, amelyben az adott pillanatban vagyok - az egyetlen. Néha ez túllép az illúzió határán. Volt, amikor biztosan éreztem, hogy az a világ, amelyben vagyok, számomra az utolsó, hogy onnan már csak az égbe vezet az út.

40