Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 7. szám - Géczi János: Tiltott Ábrázolások Könyve (részlet)
nyújtom a kezemet és kitárom a tenyeremet, s mire markom megtelik a hulladékkal, már nem tudom a jelenbe visszahúzni, ott marad a múltban, ahogy ott maradt a kutyám is. elképzelem most, minthogy ez is szabadságom lehetősége, hogy visszatérek, mint régész. És a kutatóárokban, amely (példaképpen) a Via déllé Terme nyomvonalát követi, a sárga kövecsek, bikavérvörös falmaradványok és elszórt, darabjaira tört fi- bulák és csatok között, ott találom magamat, mint régészt, aki kutatóásást végez. Hogy feltárni — önmagamat - mennyire reménytelen feladat, azt Pompeji példázza, persze csak akkor, ha folyik a romok feltárása. Persze a Via déllé Terme egy regényben is húzódhat, vagy keresztben a napos Róma-Nápoly sztrádán, a korszerű történettudományi technikákban, Nietzsche 1872 november, Rohdénak írt lelevében, avagy éppen Veszprém, Ostrom lépcső 5. számú ház tetőtéri szobájában, ahol majd megnyílik egy árok, s benne egy gipszfehér alak, ahogy kiönti saját múltja és jövője poros, fehér figuráját. a vásárcsarnokban különös alak állt (a régi kiürült, harsogó és nedvdús zöldségektől, véres színhúsoktól és gyönge illatú gombáktól elfeledkező, piacokon téblábolók mindig különösek), akit lehetetlen körvonalazni, elszigetelni mindentől, ami vele ösz- szefüggésben látszik, most is azt kell látnom, hogy teljes lehetetlenség őt, bármennyi vonallal is úgy körülzárni, hogy az idomból ki ne ütközzön nemes feje mosolyogva, hogy nem fér el ott bent, hogy a vonalak közül ki ne dobbanna a szív és hogy az egyik szögleten ki ne esnék valamelyik hozzája tartozó történet, mivel számára nincs hely a poligonban; mert bizony legalább három - vagy négy! — figura vonásai vannak, ahogy nézi a pék kemencéjét, majd ahogy ideges tekintettel rácsap figyelme a halakat tároló medence vöröskőből faragott kávájára reá aggatva. Határozatlan körvonalú, illatos tömeg lebegett, gomolygott előtte, s finom lelke készségesen megsejtette az emberi lét azon pontját, ahol már jobb, ha a fül és a szem bezáródik. Innentől fogva ilyen marad: nemesen félénk lelke érzi, hogy a lét minden bizonyossága - a jó is! - rideggé egyszerűsödik, mint a számtalanszor megálmodott nyáréjszakai vigalom egy korfui kültelki palotában, amelynek muzsikája a saját halotti indulóját játssza. aki a fotósnak és képzőművésznek gondolt kísérővel, szakavatott Pompeji-járóval kávézgat és mászkál, mondja, hogy ő is ráfutott a macelumban a nagy lábú főhősre, de azt sem tudta kiszagolni, hogy drogista vagy metil-alkoholista, mert riadtan, kapkodó mozdulatokkal, mint aki váratlan felfedez valamit a tömeg25
