Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6. szám - Gáll Ernő: A „Makkai-dosszié” viszontagságai
Gáli Ernő A „Makkai-dosszié” viszontagságai JL V emrég került forgalomba az a - Cseke Péter által sajtó alá rendezett - kötet* amely a Makkai Sándor, volt erdélyi református püspök oly sokat és oly szenvedélyesen vitatott írására, illetve Erdélyből való távozására (1937) fél évszázad után reflektáló megnyilatkozásokat fogja egybe. Ez a kötet szervesen kiegészíti az egykori polémiát, pontosabban botrányt felidéző előbbi gyűjteményt. (Nem lehet. A kisebbségi sors vitája, Bp. Héttorony Könyvkiadó, 1989.) s a mai olvasó, ha nyomon követi a válogatásokban található dokumentumokat, valóban a két alcím jelezte létértelmezések, a kisebbségi sors körük nézeteltérések sűrűjében találja magát. A napvilágot látott dokumentumok és állásfoglalások azonban nem csupán ötven évet fognak át, hanem szinte napjainkig vezetik azokat, akik ebbe az izgalmas szellemi-erkölcsi kalandba belebocsátkoznak. Az új válogatásban találunk ugyanis olyan - 1995-ben megfogalmazott - utóiratokat, amelyeknek szerzői az 1987-88-as véleményükhöz való mai viszonyulásukat fejtik ki. Mindkét kötet anyagának összegyűjtését, de magukat a kutatókat (Cseke Péter és Molnár Gusztáv), valamint a kései nyilatkozókat veszélyek fenyegették. Házkutatásokkal, a szekuri- táte gyakorolta megfélemlítésekkel kellett dacolniuk. Éppen ezért - túlzás nélkül - állíthatjuk, hogy a két mű megjelenését nemcsak egy kor- és mentalitástörténeti búvárkodás sikereként, hanem a morális helytállás és bátorság megnyilvánulásaként könyvelhetjük el. Míg az előbbi viszonylatban az „erdélyi gondolat” viszontagságaiba nyerünk bepillantást, az utóbbi tekintetében következetes konfessziókkal és pálfordulásokkal, de foként sok dilemmával találkozunk. Egymástól merőben eltérő léthelyzetekkel, különböző nemzedékek tudatállapotaival, válaszaival szembesülünk. Aid érdemben akar e század- és ezredvég egyik kulcskérdésével, a kisebbségi problémával, pontosabban az erdélyi/romániai magyarság metamorfózisaival megismerkedni, nem kerülheti meg Cseke Péter és Molnár Gusztáv munkáit. A „Makkai-iratcsomó”-nak nem csupán utóéletei vannak. Nem szabad előéletét, egész históriáját sem figyelmen kívül hagynunk. Maga az „ügy”, csak ebben az időrendi kifejletében, ebben a sokszoros bonyolultságában válhat számunkra ma is relevánssá. És nyilván napjainkig kérdéseket, kételyeket támaszthat ama mozzanata, összetevője, amely a „Makkai-rejtély”- ként továbbra is nyugtalanít. Engem különösképpen az írástudói ethoszt, a kisebbségi értelmiség felelősségét érintő vetületei foglalkoztatnak. Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy ezek a vonatkozások az egész komplexum központi magvához tartoznak. Az előélet markáns módon - Makkai Sándor Magyar fa sorsa című, Adyt a magyar ifjúságnak felmutató könyvével (1927) kezdődik. Makkai megvédi a vátesz-költőt a „gőgös nemzetköziség”, „hazafiatlanság”, „erkölcstelenség” stb. vádjaival szemben, s noha némely vonatkozásban bírálja, leszögezi, hogy „Széchenyi óta és mellett leginkább tőle lehet tanulni kritikai hazaszeretetet”. (142 1.) Ez viszont összeegyeztethetetlen a „délibábos, irreális” nemzeti érzéssel, amely frázispuffogtatássá torzult és erkölcsileg elkopott. Makkai arra buzdította az erdélyi magyar fiatalságot, hogy ismerje meg az igazi Adyt, mert költészete „nagy tanulságokkal teljes”, s költészetéből merítve, ahhoz fordulnak, aki „a humánum minden irányú átélésében az összes magyar költők közül a legelső”. (143 1.) * Lehet-nem leheti Kisebbségi létértelmezések (1937-1987) Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely, 1995 87
