Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6. szám - Gáll Ernő: A „Makkai-dosszié” viszontagságai
Láthatjuk, Ady-értelmezésével Makkai nem csupán az akkori - az iskolákban még egyeduralkodó - konzervatív irodalomfelfogást törte át, hanem a korai transzszilvanizmusra oly jellemző' értékskálát is felvázolta. Ösztönözte az új generációkban elkezdődött szellemi-erkölcsi erjedést, amely az Erdélyi Fiatalok megjelenéséhez is vezetett. Később, a Magunk revíziója című művével (1931) — a korabeli összetett válság idején - a begyökeresedett előítéletek gyökeres felülvizsgálatát, illetve elvetését, és az ugyancsak radikális szemléletváltást szorgalmazta. A „Makkai-dosszié” nem valaminő peres eljárás okmányait tartalmazza, nem ügyészi vádbeszédek gyűjteménye, hanem - egy elitfő krízisét, önmagával való szembekerülését példázva — az erdélyi magyar kisebbség önazonosságát kereső, azt kifejezni, védelmezni kívánó írástudók vívódásait több, máig válaszra váró gondját mutatja be. A Magunk revíziójá-nak azért van megkülönböztetett fontosságú helye az iratcsomóban, mert egyrészt továbbviszi, kibontja a Magyar fa sorsó-ban meghirdetett kritikai nemzetszemléletet, másrészt - a későbbi vita során — viszonyítási műként hivatkoztak rá azok, akik Makkai alapvető paradigma-váltását nem tudták, nem is akarták elfogadni. Az 1931-ben piacra került könyvében - a sovinizmust legrosszabb előítéletként elutasító — Makkai a tények feltétlen tiszteletére szólított. Ezen az alapon a régi illúziók (30 millió magyar) felszámolását, s a csodavárás elvetését sürgette. Elutasította a születési és vagyoni ismérvekre hivatkozó nemzetvezetést, és kijelentette, hogy ha az erdélyi magyarságnak nincs többé fóldi/pohtikai „impériuma”, a lélek és a jellem impériumának megteremtése továbbra is lehetséges számára. Hiszen lelki (maibb kifejezéssel: kultúr-)nemzet vagyunk. Makkai akkor még hitt a kisebbségek világhivatásában, ezért is szorgalmazhatta, hogy az erdélyi magyarság ne mondjon le sajátos szellemi életéről. A tények elsőbbségét tételező szerző pálcát tör a naív, szentimentális történelemfelfogás fölött, és minden területen megújulásra sarkall. Kategorikusan nem-et mond a kivándorlásra. Akkori nézeteit jól jellemzi a következő kijelentés: „akik itt maradunk, itt vagyunk és itt kell maradnunk a törvényes rend minden tisztelete mellett - örökre magyaroknak.” (191.) Mindezek a választások és gyakran kategorikus imperatívuszokként kifejtett követelmények a felelősség kérdését többszörösen is felvetik. A Makkai-féle revízió a felelőtlenséget, pontosabban a felelősség áthárítását keményen elítéli. Nem tudja, nem is kívánja elfogadni azt az akkoriban elterjedt (ma is jelentkező) nézetet, hogy „semmiképpen és semmi részben nem vagyunk felelősek azért, ami történt.” (21 1.) Aki nem keres bűnbakokat, magának kell múltjával szembesülnie, hogy (akár vezeklésként is) felelősséget vállaljon mindazért, ami történt. Makkai életfontosságúnak tartja ama szabály elfogadását, hogy a velünk megesett dolgokért csak akkor kutassuk a külső okot, amikor az utolsó bennünk rejlő okot is már felderítettük. „A felelősség vállalása, a bűnbánat és a vezeklés - írja - a legnagyobb tett, amellyel egy nemzet a maga élethez való jogát és életrevalóságát megbizonyíthatja.” (32 1.) Persze Makkai nem elégszik meg a pusztán szavakban megnyilvánuló felelősségvállalással. O tetteket vár és harcra hív „természetünk életellenes vonásai”-nak kiküszöböléséért. E sorokat újraolvasva, egyrészt jobban megértettem, miért minősítette Venczel Józef erkölcsi forradalomnak a Magunk revíziójá-1, másrészt azt is mélyebben átérezhettem, miért fogadták 1936-37-ben oly nagy megdöbbenéssel Makkai revokációját azok, akik prófétájukat látták benne. Csalódásuk annál is inkább megrendítő lehetett, mert Makkai nem elégedett meg a felelősség általában való hangoztatásával, hanem konkrétan, az erdélyi magyar értelmiségre nehezedőt hirdette meg. Az intellektuális pályákra lépők tevékenysége - véleménye szerint - csak akkor válhatna nemzeti jelentőségűvé, ha célként a népszolgálatot fogadná el. A keleteurópai népi irányzatot képviselő Makkai ugyanis azt vallotta, hogy a nemzeti lelkületet, jellemet, a tulajdonképpeni értéket a nép hordozza, éppen ezért az „intelligencia” felelős e népinemzeti értékek megőrzéséért. Ez az írástudói felelősség azonban csak része az általános erdélyi magyar felelősségnek. „Az a kötelességem, - hja - hogy figyelmeztessem az erdélyi magyarságot: a gyermekeiért, a jövendőjéért, bármiféle iskolarendszer, bármiféle külső nehézségek dacára is, egyedül őmaga viseli a felelősséget...” (87 1.) Ezekután nincs mit csodálkoznunk azon, hogy öt-hat évvel később a Makkai távozása, majd a megindoklásaként közölt Nem lehet című írása kiváltotta zavarban, sőt, egyes esetekben felháborodásban, olyan vélemények is megfogalmazást nyertek, amelyeknek szerzői éppen - az 88
