Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6. szám - Balassa Péter: Nádas Péter 1979-es Leírás kötetéről - 1996-ban
tele lehet az etikai dimenzió megkérdezhetó'ségének, a kérdezés legitimitásának a szöveg ben. A „ki vagyok én?” és a „ki beszél?” egyáltalán nem közvetlen, nem közvetítetten kérdése vezethet az első kötetek újdonságához: az etikai kérdezés autonómiájához, szabadságához, ami azonban - s ezzel visszautalok e fejezet elejére — az érzékelés, az érzéki igazságkeresés szabadságának és relatív félelem nélküliségének a függvénye. Az érzékelésben meglelt igazság nem fogalmi tudást jelent, hanem éppenséggel az uralkodó, absztrakt el-nevelési sémákkal szembeni szenzuális, narratív igazságtörténést. A műveiben megjelenő világ etikai interpretálhatósága nem kötelességként és külsővé tett etikai interpretálhatósága nem elvont kötelességként és külsővé tett követelményként, nem is a jó és rossz sarkított dichotómiájaként jelenik meg, hanem a különbségtevés és megfigyelés étoszaként. Az érzékek ideje - új kezdet ideje s ez döntés kérdése -, mely a korai történetek poétikai megtörténésben artikulálódik. Ez vezet az Egy családregény végétől kezdve az író saját - klasszikusmodernségéhez. A fiatal Nádas talentumai, az (ön)kínzó érzékenység kifejezéssé alakításától és a mikrojelenségek leírása iránti szenvdélytől, a világos szerkesztésmódtól a drámai jelenetezés technikáján át az alakok finoman megépített hierarchiájáig nem elsősorban az ítélkezés vádbeszédszerűségét célozza, hanem éppen a „van ítélet/ítélet nincs” vitáját történetté alakítani, a látványt sorssá formálni. Ebben s a korai történetekre különösen érvényesen Déry Tibor modern-klasszikus realizmusát tudatosan is közel érzi magához, joggal (lásd például: „Itt a káosz ásít egy nagyot” című interjúban is. „Nagy Déry hívő voltam, és vagyok is mai napig, jóllehet teljesen elfelejtődött, akárcsak Németh László. Furcsa, hogy mind a ketten.” 9 Az alkatot, mint egyfajta megismételhetetlen egyediséget, hasonlíthatatlan rendet mutatja, amelyben érzékelhető az „emberi egész” „isteni részhez” való viszonya, mint sorsprobléma. És ez: történet. Ha pedig van sors, akkor ez küzdelmes emlékezésre, elbeszélésre kötelez. Nádas ezzel lép be a korai hatvanas évek, a sors puszta szavát és lehetséges jelentésárnyalatait is inkább feledni igyekvő magyar kultúrába. Megemlítendő természetesen, hogy Nádas Péter korai korszakába magától értetődőn beleíródik a hatvanas/hetvenes évek fordulóján létező magyar (kis)epikai tradíció és szövegkörnyezet, láthatóvá válnak a kor magyar novellisztikájának általa elfogadott és visszautasított vonásai. A parabola kétértelmű jelenlétét illetően fontos a már említett Orkény-hatás. A legtermékenyebb példát azonban elsősorban Mészöly Miklós a sok közül egyik zenitjén álló munkássága jelenti, továbbá azok a nemzedéktársak, helyenként neovantgárd törekvéseikkel együtt, akiket a Göröm- bei Andrással folytatott már említett inteijújában emleget. A „fatális” írói-emberi találkozás mégis köztudomásúan Mészöly alakja, formátuma, magatartása és műve. „Mészöly Miklós lett a mesterem, akinek Albert Camus volt a mestere. Az európai irodalom titkos kapcsolatok és rejtett összefüggések szövevényes rendszere. Úgy használhatjuk, hogy még csak nem is kell tudnunk róla sokat. Ezek a titkos kapcsolatok nem ismernek nyelveket, nem ismertek, nem ismernek és nem fognak ismerni politikai határokat. Ezek a titkos kapcsolatok még akkor is érintetlenek, ha újra és újra felfordul körülöttünk a vak világ.” (Egy író titkos önarcképe). Ha Mészöly akkori művei felől próbáljuk bemérni a Nádas-novellisztika világát, akkor a következők említendők: Az atléta halála. Magasiskola, Jelentés öt egérről, Saulus, Pontos történetek, útközben. Mészöly szellemi jelenléte a leírás és a pontosság, illetve a variatív átírások gyakorlatában, az érzéki beszédmódban, továbbá a metafikci- ós reflexió kérdésének, kételkedéseinek étoszában érhető tetten (maga a tettenérés a 9 Magyar Narancs, 1995. december 21. Készítette Bojtár B. Endre és Csejdy András 85
