Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6. szám - Balassa Péter: Nádas Péter 1979-es Leírás kötetéről - 1996-ban
kritikája közötti vitává. Az idő, mint a tapasztalás és a képzelet valóság-státusának keresési, egyeztetési folyamata, nyelvi processzusként artikulálódik: az említett narrációs kettőségen túl, visszatérő fordulatok írják körül az elbeszélő szó versus dolog dilemmáját, ennek bizonytalan, meg nem oldható vonásait. „... én, de én sem vagyok, mert ez is csak egy marék szó, amit gondolok, felduzzadt semmi nevezi meg magát ebben a szóban;” Az érzékelés mestersége kitágítása együtt jár a valóság-érzékelés elhomályosodásával, miközben az egész művelet éppen az érzéki, az érzékelhető világ pontosabb megtapasztalását célozná. (Ilyen értelemben megkockáztatom, hogy amiképpen a szerelem-esszékönyvben Nádas a pornográfia és a „szexuális forradalom” bizonyos vonásainak gyökeres kritikáját adja, úgy itt a nar- kománia mítoszának és sajátos, késő-újkori kulturális szakralizálásának a bírálata is megtalálható.) Nádasnak ez a műve újabb nyelvi állomás a hazugság/valódiság feltérképezésének egy laboratóriumi szituációjában, a referencia viszonylagosságának leleplezésében. A mű érzékelés-folyamata éppenséggel az adaequatatio rei et intellectus ősi ismeretelméleti reményének, követelményének szenzuális, valóságos és ab ovo kudarcáról ad hírt. A megfelelés, az egybeesés felől metaforizálódik maga az — ezúttal véleményem szerint sikerületlen — focim is: Szerelem. Mint a tökéletes azonosság paradigmája, a szerelem ezúttal egy gyógyszeres kísérlet oka és/vagy követkeménye, és semmit nem érzékelünk abból, hogy a két szereplő között ezenkívül is van-e szerelem, vagy valami efféle. Mert a kábítószerees utazás tematikus vezérlő útvonala egy férfi és egy nő szerelmi együttlétén át halad, rosszulléteken és mellékhatásokon keresztül. Megfogalmazódik ezekben a stádiumokban az erotikus transzcenzus reménye/reménytelensége, a megfelelés már említett egyik aspektusa, de nem érzékeljük a megtörténését. Itt éppen az érzékelés érzéke megérzékítése szenved csorbát. A Szerelem sajátos, kudarcos paradoxona, hogy minden eddigi írásánál inkább az érzéki-érzékekletes szféra a vizsgálódás tétje, erről van szó, de ő maga nem hogy nem érzéki-érzékletes, inkább a szenzualitás absztrakciója. A nőalak, az archaikus Éva nevet viseli (újra), aki elfogadó, megtartó, gondoskodó alak, s aki erősebb és józanabb, tovább aki egyben a beavató szerepét is játssza az archaikus, kezdeti, szimbiotikus állapotok felé vezető regresszióban. Erosz, mint a személyiség különleges létérzékelési módja, mint kölcsönös kommunikáció és mint kilépés-kísérlet önmagunkból, ebben a műben válik Nádas művészetének vezérmotívumává, ezt nyomatékosan hozzá kell tennem véleményemhez. Mégis azonban éppen ebben a szférában a legmegoldatlanabb, talán azért, mert Narcissus nem képes még Echó- ra figyelni; Évát, mint a másikat, akár képzeleti, akár tapasztalati értelemben nem érzékeljük valódi létezőnek, inkább csak egy művelet ágensének, inkubusának, vagy gondoskodó echójának, akinek kétes jelenvalósága csak fokozódik például az idegesítően sokszor és funkciótlanul ismételgetett „kedves!” felkiáltás és megszólítás által. Ugyanígy a virtuális, valós szeretkezés jelenete végletekig stilizált, eufemisztikus, steril, úgy, ahogy van: nem-erotikus. Ennyiben a Szerelem minden aprólékos önmegfigyelése ellenére, egyáltalán nem mutat a későbbi nagy erotikus epika és testköltészet felé, de elképzelhetőnek tartom, hogy amannak kibontakozása előfeltételezte ezt a stádiumot, hiszen a tét és az igény radikalitása jól látható a mű egészében; a megvalósítás - véleményem szerint - meghökkentően nem sikerült. Talán a megfelelés, egyezés, azonosság stílusának kezdetisége miatt. Hiszen a művet nem is annyira a szerelem-motívum, hanem az ismeretfilozófiai problematika jáija át, a kettő még nem csukódik egymásra, s ennek a szenvedélye, ebben a helyzetben absztrakt szenvedély marad. ’’Ahogy távolodunk az elhangzott szavaktól, távolodunk, úgy közelít egy valamikor már érzékelt szelíd határvonal, s a határvonal túlsó felén e fokozhatatlan jó, amiben most látszólag mozdulatlanul lebegek, igen, 82
