Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6. szám - Balassa Péter: Nádas Péter 1979-es Leírás kötetéről - 1996-ban
benne lebegek, de ott ez a fokozhatatlan jó átcsap, igen átcsaphat; ez a nevető, lebegő ordítás a kétségbeesés ordításává fokozódik, távolság két pont között, közeledem...” És a nevek mint a puszta szavak gondját tovább variálva, így vonatkoztatja erószra a „ne én legyek!” vágyát, melyet a szerelem-esszékönyvben majd ismételten végigvezet: „A soha nem egyező két elem... De nem ezt az egymásért folytatott küzdelmet nevezzük-e szerelemnek? Hiszen ez csak egy szó!. ... A szerelem miért nem szeretheti önmagát - benne? Miért nem érzékelhetem azt, ami ő, nélkülem, csak őt! pusztán önmagáért!” Bár szép összecsengés található itt a Homokpad említett „nominalizmusával” — a szeretet csak egy szó (ez majd Esterházy A hely, ahol most vagyunk -jában köszön vissza, ahol a boldogság „csak egy szó”.) — mégis, a hosszas szerelmi-ismeretelméleti fejtegetésekben nem vesz részt, nincs jelen a másik, hiányzik a küzdelem a másik oldalról; Évát alig engedi látni a textus: a didaxis és olykor az érzelgős, finomkodás kontúr nélküliséget okoz, a kölcsönösség és korreláció feszültségének meg nem oldott líráját. Ismét le kell szögezni azonban, hogy a válságos érzékelési és mentális állapotok leírásának terepén az író először tesz kísérletet a próza megköltött élménysíkjának a ritmizálására és muzikalizására, nagyforma keretében, ennyiben a két regény e- lőmunkálatának tekintendő. Olykor még e tőle különben szokatlan tördelési, tipográfiai kijelzések alkalmazásával is a nyelvi, intonációs, muzikális bontást és kitörési kísérletet jelzi, egy újfajta retorika felé. Egyúttal a szöveg kezdő és záró pontján — „Egy párnát adjál” - a színházi elem, a játszma, a szerepjátszás, az iniciációs játék mintha-jellege, és lehetősége is modulálja a szöveget, felerősítve a lebegés színeját- szó, alakoskodó aspektusát. A kezdőmondat és a záradék ismétlése visszahelyezi „reálba” az egész eseménysort, sőt csak a hétköznapi, józan prózaiságot nyilvánítja az egyedüli - persze kopár - valóságnak, éppúgy mint a Takarítás végén András „epifániája” után a prózai mondat: „Adj egy tiszta törülközőt.” Ezek az egyszerű, világos és már-már komikusán köznapi kérések, parancsok, tiltások, közlések — ellentétben az általuk közrefogott szöveggel —, valami profán természetességet, józan világosságot hordoznak, paródiává változtatják (legalábbis kis részben) mindazt, ami történt. A Szerelemre is érvényes lehetne az, (de nem így áll a dolog), hogy az irónia és a komédiái szerepjáték hol rejtettebben, hol nyíltabban már a korai novellisztika lényeges szemlélet- és megszólalásmódja. Azok a kontextuális helyzetük által kirívóan, prózai, köznapi mondatok, a filozofikus, vitális pökhendiségükkel egy későeurópai civilizációs és mentális labirintus összeomlása utáni, meghatározhatatlan, szinte üresen újszerű, de friss lehetőséget villantanak fel — a szavak azok, amik, a jelentés azzal a felülettel azonos, ami megmutatkozik; nincs mögötte sejtelem, esszencia vagy lényeg. Még mintha a többszörösen bonyolult nagyregény végére írt mondatok is valami kétértelmű iróniát és persze melankóliát is hordoznának: „Hogy akkor ilyen egyszerű... Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden.” Énnek embrionális esete a már idézett mondat a Szerelem elejéről és végéről, de súlyosabb felismerésként a szöveg közepe felé is felbukkan: „A külvilágra kell összpontosítanom a figyelmemet. Tisztán, rögeszméktől mentesen meglátni és megérezni azt, ami a külvilág. Vagy megölöm magam.” (Kiemelés - BP) Ez a vagy-vagy formula sajátosan komor, konok, aggasztó intonációként végigvonul a kezdetektől máig, a Ná- das-oeuvre halálszólamaként. A Szerelemben egyébként az „anya és halál” maszkjában: „Anyám. Halál. Nem ő volt itt, hanem az ő mozdulata tette a fejem alá a kispárnát. És én is megcsinálhatom a halált, ahogy az anyám.” A párna és Éva meg az anya, harmadik változatban mint „Krisztus kezének” vagy éppen „Isten tenyerének?” parsifali Mitleidet idéző irgalmas műve, amely fej alá tévő mozdulattal azonban a zárójelenet ironikus, nominalisztikus szavainak kíméletlen csattanójában tűnik elő, szóródó jelentésekkel: „Mintha a nagypárnának a széle nem is az lenne, 83
