Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 6. szám - Balassa Péter: Nádas Péter 1979-es Leírás kötetéről - 1996-ban
leginkább kézenfekvő válasz az önreflexió. Az elbeszélés nehézségeinek boncolgatása tehát kényszerű önreflexió...”. Illetve: „A Leírás című kötet elbeszéléseinek alapja egy reprodukció, amelynek kiindulópontját az Élveboncolás, végpontját az Út című írásban találhatjuk meg, nyugvópontjához pedig a Szerelem című hosszabb elbeszélésben érhetünk el.” Boros joggal emeli ki az önreflexió felé való fokozott fordulásban a redukción túl az autonómia kiküzdését (vesd össze még az említett önéletrajzi esszén kívül a Hazatéréssel), melynek Nádasnál és másoknál korszaknyitó jelentősége volt 1968 után. Magam csak azt vitatom, hogy szóbanforgó metanyelvi poétikai fordulata eleve tartalmazná a megoldottságát is ennek a különben döntő elmozdulásnak. Boros Gábor ugyanis így folytatja, igen lényeges észrevételeket téve: „Az alaphelyzet tehát a következő: az író állításokat szerkeszt nyelven kívüli tények leírására. Mialatt azonban így tesz, addig egy második szinten minősítő állításokat tesz magukról az első szintet képviselő állításokról és valósághoz fűződő viszonyukról... és így tovább a végtelenig. A minősítés azonban ebben az esetben nem jelent mást, mint annak a kiindulásul választott, hagyományosnak nevezhető hitnek a kényszerű föladását, miszerint az író a nyelv eszközeivel a valóságról tenne állításokat. Nem magától értetődő tehát az, hogy a műalkotásban megragadott „valóság” valóban valóság... Az elbeszélés azonban... mégsem a nyelvről beszél... Az elbeszélő az elbeszélt dolog tárgyi valóságától a saját elbeszélő alanyi vonatkozásához fordul, ami által nemcsak a nyelvi eszközök valóság-vonatkozása válik bizonytalanná, hanem az írónak mint embernek cselekvő viszonylagossága a valóság „adottságaihoz” is... Kettős reflexiónak vagyunk tanúi: a figyelem az elbeszélőre mint a rvalóságos” történés egyik szereplőjére és mint a történet leírójára együtt irányul.” És még egyszer összefoglalja, igen instruktiv módon a kötet belső logikáját: „... az ’’élveboncolás” a Szerelem című elbeszélésben valósul meg, hogy azután eljussunk az Út című kis írásig, amely mintegy külső idézetként kapcsolódva a Leírás illetve a Ma című elbeszélésekben adott, ellentétes értelmű „útleírásokhoz”... megteremti a kiűzetés utáni világban a maga világát ,”3 Boros Gábor Nádas életművének az emlékirat-regényig legfontosabb dinamikájára mutat rá, amikor — a nyilvános politika lehetőségének beszűkülésével és a fiatalkori, gyerekkori két legfontosabb értékrendszer: a kommunizmus és a történeti kereszténység traumatikus hitelvesztésével, illetve a Biblia további, kikérdező olvasásával összefüggésben - az alannyá válás folyamatát a metafikciós szintiek) kibontatkozásával és a vizonylagos autoreferencialitás nyelvi-szemléleti módjával írja le. Csak a szóban forgó kötetre vonatkoztatott eredményességét vonom kétségbe. Fenntartom tehát, hogy: a művészetről, a fikciós énről, a mondatokról és állításokról való önreflexív és szinte mindenütt a kimondhatóság még egyáltalán megőrizhető azonosságára való összpontosítás sokszor a szöveg-gondolkodás artikulációjának didaktikus módja miatt megoldhatatlan. Szükségképpen, de nem a korábbi történetek sűrítettségi, szervességi szintjén merül fel, egyetlen pillanatra bár - a „másik”-ra vonatkozó gondolatmenet kultúra-kritikai-etikai kiegészítéseként - a bibliai és keresztény tradícióra való utalás (az azonosság-gondolat összefüggésében): „A sokat egyenlő a semmivel, a sokan egyenlő a senkivel. A szeretet pedig csak látszat...” ,Akkor hát szeretet nem is létezik?” - kérdezi ingerülten A. De erre nem tudok válaszolni. A szeretet: elnevezés. Igaz,a romok alatt csak ez maradt. De a szót nem lenne szabad kimondani! Szeretet. Jézus.” Ez a családregényben az ószövetségi Név kimondhatatlanságaként, illetve az áttérő nagypapa egyik mondatában pa3 Boros G.: i. m. 253-255. 76
