Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 6. szám - Balassa Péter: Nádas Péter 1979-es Leírás kötetéről - 1996-ban

mesterségesség kép és idő, kép és írás egymáshoz illesztésének és harcának hallatlanul termékeny személyes poétikája anticipálódik itt, amelynek igen nagy teherbírása nemcsak a jóval későbbi, 1992-es filnovellában A fotográfia szép történetéhen mutatkozik meg (inkább fordítva: az kitörölhetetlenül magán viseli az Emlékiratok könyvének és az Évkönyvnek a nyomait és tanulságait), hanem nyolcvanas-kilencvenes évekbeli epikai és esszéisztikus munkáiban is.

A kép identitása ebben a korszakában is a mondat és az én azonosságának problémájával ekvivalens, ahogyan erről Ungváry, az író csaknem mozdulatlanul szemléleti szerkezetének talán legpontosabb „mérnöke” mondja: „az Élveboncolás című elbeszélésben felvetett (probléma) analóg azzal a wittgensteini problémával, hogy van-e s milyen az igazi mondat?... Az Élveboncolásban a legegyszerűbb tény pontos leírásának lehetetlensége ugyanezt a kérdést feszegeti: a pontos azonosítás és ezen keresztül az azonosság viszonyának a problémáját? Ugyanakkor a kép mint másolat, mint hasonmás, mint a „valaki”, aki nézhetne, a nézettség és a „másik” világa, mint felbonthatóság és mint Alakzat (Gestalt) egyaránt döntő motívuma az életműnek, a korai novellák képleírásaitól az Emlékiratok... . antik faliképén át a szere- lem-esszékönyvig és Helenig. A vizualitás tétje a Leírásban a megőrzésen, vissza- idézésen túl a beavatkozás és a be nem avatkozás a látvány ártatlanságába — önmagáméba, a másikéba. Mert Nárcisz mítosza jelenik meg itt először kimondottan, ön- és kötetkritikaként is akár. „De művészetről gondolkodni, elég mocskos dolog. Elég már! Nár. NÁRCISZ. A királyfi. Nem királyfi. „Nárcisz (narcissus), nárcisz. I. Nárcisz 1. az ókori görög mitológiában szereplő szép iljú, aki a víz tükrében meglátta saját arcát és beleszeretett önmagába. 2. átv. saját szépségében tetszelgő, önmagába szerelmes, nemileg eltévelyedett ember...” Először a Homokpadhan találkozhatunk tehát a későbbiekben az Emlékiratok könyvé ben, Az égi és a földi szereleméiben oly központi öntükröző toposszal. Az idézett rövidtörténetbe motiviku- san ékelődik be ez, illetve elbeszélői történéssé stilizálódik, de puszta kimondásával még megoldatlanul hagyva. Ilyen értelemben, mint látható a kötet más darabjainál is, az elbeszélő nyelv költőivé emeléséért folyó küzdelem kétségkívül fontos műhely- dokumentummá teszi ezt a gyűjteményt.

Kiegyensúlyozásképpen és fontos -megállapításai miatt szükséges és méltányos azonban egy olyan kötet-értelmezést idézni, mely elgondolkodtató módon ugyanazokat a szöveg-jelenségeket pozitív módon érti, a korábbi novellák és a családregény kontextusába illesztve. Éppen a korai kontextusba való többé-kevésbé hiánytalan illesztés gesztusában rejlik Boros Gábor korábban már idézett kitűnő tanulmányának vélemény-különbözősége az enyéntől, amely szerint a Leírás lebontó, bizonyos fokig neoavantgárd írásmódja legfeljebb egy későbbi, mélyebb szervesség in- ventariumának tekinthető. Boros ezt írja: ,,Az Élveboncolás című kötetnyitó írást Nádas 1968-ra datálja, annak az évnek a nyárutójára, amelyre tizenhárom esztendő múltán, Menekülés az érzelembe című esszéjében a következőképp emlékezik: „... hiába mentem le óránként a vízpartra az egyetemeshez, no és panaszkodni barátomnak... és kétségbeesettségemben hiába mondogattam neki, ama repülőkre utalva, hogy azért valamit mégis tennünk kéne, így, többes számban, ő, nálam böl- csebb vagy realisztikusabb lévén, csak azt válaszolta hangsúlyozottan egyes szám első személyben, hogy igen most majd aktot fog festeni...” Az idézetteket közvetlenül is össze lehet kapcsolni az Élveboncolással, hiszen az elbeszélés elsődleges témája éppen az aktfestés... mint műhelyrajz maga is jelzés... amely az egyéni cselekvés lehetőségköre beszűkülésének kényszerítő tudását jelzi..., amelyre az első és 2

2 Ungváry R.: i. m. 255.

75