Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Sigmond István: Vecsernyére szól a kuvik elbeszélés
ban megkezdik a felesleges ficánkolást. A szabállyá merevült szokás itt sem mondott csődöt, a szőke is vadul ficánkolt a bajszos karjaiban, mozdulataiból viszont nem lehetett százszázalékos biztonsággal megállapítani a tulajdonképpeni szándékot, azazhogy szabadulni akar-e, vagy csak egyszerűen csiklandós, a bajszos még arra is gondolt, hátha létezik egyetértő ficánkolás is. Beszélni nem nagyon beszéltek, merthogy a szőke nehezen formálta a szót, csak zöldes-szürke szeméből áradt valamiféle érzületszerű bizonytalanság, de az is lehet, hogy fiús napja volt, s szeméből hálás imák suhantak a buzeránsok istene felé.-Ez mi? Tudni akarom, hogy mit jelent ez? - motyogta bágyatagon, nem mintha lett volna ereje ellenállni, de azt, hogy tulajdonképpen mi történt és miért, és hogy mire számíthat az elkövetkezendőkben, ezeket az információkat nem lehetett tőle megtagadni. A sovány alig egy méterre volt csupán, de tudata képtelen volt feldolgozni a látványt, meredten nézte a szőrrel borított ujjakat, ahogy lassan simogatják a szőke hasát. A szakállas viszont igen józanul mérte fel a helyzetet, noha következtetései nem egyeztek hajszálpontosan a tényállással.- Kérlek szépen - mondta nagyon megfontoltan -, aggodalomra egyáltalán nincs okod, mindössze annyi történt, hogy egy gyászruhás alak sírógörcsöt kapott a hátadon. És valóban. A bajszos nem várta meg a legkedvezőbb pillanatot, merthogy egy gyászhuszár, aki ad magára valamit, csak akkor kezd el zokogni, amikor megmarkolja a halott lábait (a gyászolók zsebei ilyenkor szélesebbre tárulnak rendszerint), szóval a bajszos idő előtt kapott sírógörcsöt a szőke meztelen hátán, közben ahogy inogtak jobbról balra s persze visszafelé is, úgy néztek ki, mint két szellőben ringó liliomszál, az egyik a beporzás előtti pillanatokat éli, a másik révült arccal készül porozni.- A barátom - szólalt meg végre a sovány, hosszan mérlegelve minden egyes szót -, szóval a barátom, vélekedésem szerint, nem szereti, ha hátulról macerálják.- Akkor tangó - mondta a bajszos, kiemelte a szőkét a lábvízből, s úgy, ahogy volt, mezítláb és derékig meztelenül magához szorította a rogyadozó lábú szerkesztőt és édes-búsan, négynegyedes ütemben járni kezdte vele a kegyelet táncát a fényesre vikszolt, szerkesztőségi padlózaton. (Közben hallom az olvasói panaszt, hogy rég nem kapott időjárás-jelentést, kömyezetrajzot stb., nemcsak a már említett szellemi izgalom fokozásáért, hanem mert időre volna szüksége végiggondolni az eddigieket, megfejteni a sorok között, előtt, után, mögött, alatt és fölött elrejtett mondanivalót, és egyébként is, ez a szerencsétlen, makacskodó szőke miért nem hagyja macerálni magát egy kicsikét, és legyen már vége ennek az idegölőén unalmas tangónak, gyorsuljon fel a ritmus, jöjjön a végkifejlet, a poén.) Az érintettek mintha tudomást szereztek volna az olvasói igényről, ugyanis a bajszos kezdeményezésére beiktattak egy-két kilépést, belépést, átvéve tehát az ugyancsak avítt foxtrott kelléktárából néhány közismertebb figurát. A tömzsi elhanyagoltnak érezte magát, s hogy valamiképpen részese legyen az eseményeknek, két mutatóujjával verni kezdte a taktust a koporsó fedelén. A bajszos - valamikori tánciskolái tapasztalatai alapján - illendőnek tartotta beszélgetést kezdeményezni mélabúsan vonagló, filigrán partnerével.- A kegyelmes Isten áldása legyen mivelünk - mondta -, és gyönyörű szép időnk van, nemde? 41
