Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Sigmond István: Vecsernyére szól a kuvik elbeszélés
egy résnyire nyitott koporsóban. Tulajdonképpen egy hatalmas szőlőlugason kellett átmenni, ahol valamivel elviselhetőbb volt a meleg, merthogy a sok ezer szőlőlevélből összeállt boltív alá alig-alig szivárgott be a napfény. Ezen a résen botladozva ugyan, de még vidáman vitték a koporsót, ám a cella nagyságú belső udvaron egyelőre képtelenség volt áthatolni. Pedig innen vezetett fel az a carra- rai márványlapokkal bevont lépcsősor, amely a szökőkúttal, zuhanyozókkal, lebújt imitáló kocsmával, biliárdteremmel és a kultúrkurvák fogadására szánt budoárral színesítette egy modernebb püspöki palota pompájával vetekedő szerkesztőségi rezidenciát. A parányi belső udvaron viszont a mámoros arcú, lelkes tömeg valamilyen esemény kezdetét várva tapicskolt a folyékony gané- ban. Azért folyékony, mert az udvar egy jókora részét elfoglaló disznóól alól egyfolytában csordogált a disznószar és disznóhúgy összekeveredett, sárgás-barna masszája. Ám a kesernyés, ruhán és tudaton áthatoló bűz itt illattá nemesült, ugyanis a résztvevők többségét a folklorbuzik szférájából toborozták, akik a környezetet igencsak meghittnek és barátságosnak érzékelték. Ehhez persze a tyúkketrec is hozzájárult, a benne és rajta káricsáló szárnyasokkal. Az apró kis emelvényen ott szorongott egy három tagú szobor dé préoc. Helyszűke miatt egymás ölében foglaltak helyet, egyetlenegy palástba öltözött, három fejű gnóm benyomását keltve, de úgy is fel lehetett fogni, mint a maradéktalanul megvalósult ökuménia földi csodáját. (Közben elmulasztottuk közölni, hogy az apácák is fel vannak mentve e sorok olvasása alól, és a szerzetesek is, szóval az áhítatos balekok egész sora, akiket isteni parancsra Krisztussal együtt kellett volna keresztre feszíteni, hogy mit keresnek még mindig közöttünk, fogalmunk sincs.) Amikor a joviális fellépett az emelvényre, kitört a tapsvihar. Persze nem volt ez orkán vagy tornádó, nevezzük inkább szellőcskének, ám ha egészen reálisan akaijuk értékelni a dolgot, akkor a tapsnak valamiféle suttyomban eleresztett szellentése volt csupán, lévén hogy rendőrségi áldás hiányában szervezték a találkozót. A joviális lábujjhegyre csimpaszkodva állt a glóriával övezett ökuménia mellett, hogy magasabbnak tűnjön mindenkinél. Kezében egy zászlórudat tartott, amelyen nem lengett semmi, ez volt a bátor kiállás sejtetése, hatása viszont frenetikusnak bizonyult. A magáról megfeledkezett, bokáig ganélében ta- picskoló tömeg suttogó éljenzése tartalmában sokkal felemelőbb volt a köztereken hallható, sztereotípiává silányodott őrjöngő ovációnál, közben persze itt is tapsoltak, újra tapsoltak, tulajdonképpen egyfolytában tapsoltak, de nem a tenyereket csapták össze, hanem a konspiráció szellemében a kisujj ak begyét dörzsölték egymáshoz, s ez a tömegméreteket öltött sifitelő hang igencsak feltüzelte a lelkekben tomboló hazafiságot. Aztán a joviális szájába vette az egyik hüvelykujját és elkezdte szopni, először csak szomorú méltósággal, aztán egyre vadabbul. A tanácstalan tömeg nehezen fogta fel a hüvelykujj-szopás minden bizonnyal igen tartalmas jelentését, pedig a joviális már olyan elementáris belefeledkezéssel szopott, hogy vérerekkel borított, kiguvadt szemgolyói mellől már-már véres könnycseppek gördültek pirospozsgás, kerekded arcára. Közben a tömzsi elsóhajtott egy-két áfonyaszagút, merthogy az üresen is súlyos koporsót már-már egyedül kellett hogy tartsa, a bajszosból ugyanis időközben elisz- kolt a szakmai gőg, azaz a koporsószállítás mint közügy mellékes tényezővé silányodott, e helyett összefonta a lábát, arcán tündökölt a révület, s állandóan azt suttogta maga elé, hogy „életem legszebb napja, életem legszebb napja...” 38
