Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Sigmond István: Vecsernyére szól a kuvik elbeszélés
- Remek - örvendezett a joviális. — Igazán nagyon köszönjük. Éppen a minap tettem szóvá, hogy mindenünk van, de koporsóra még nem sikerült szert tenni. Fáradjanak beljebb az urak. A koporsót leemelték a kocsiról. Csakhogy a kapu nyílása keskenyebbnek bizonyult a láda szélességénél.- Más bejárat nincs?- Láthatod - mondta a bajszos. - Nem a kapu a hibás, valószínűleg kövér a halott.- Akkor ennek csesztek. A bajszos feltolta süvegét a feje búbjára, kicsit lehajtotta a fejét, mintha a kapu nyílása és a koporsó szélessége közötti különbséget akarta volna alaposabban szemügyre venni, közben suttogóra fogta a hangját, hogy a negédesen mosolygó joviális ne értse a szövegét.- A kegyelet óráiban - mondta a koporsó súlyától meggömyedve, de egy csipetnyijói érezhető áhítattal - nincs helye a káromló beszédnek. És ha még egyszer meghallok ilyesmit, az áfonyaszagú kurva anyádba küldelek.- Az áfonyaszagút én mondtam - sértődött meg a tömzsi. - Az egyetlen dolog, amit én találtam ki, neked nincs jogod használni, és nem fogok itt állni napestig, hogy tartsam ezt a dögöt.- Megköszönném szépen - suttogta a bajszos -, ha áttételesebben fejeznéd ki magad. Egy úriember nem nevezi dögnek a házát, a templomát, a jövőjét és a budiját. És légy hálás, hogy csak a szerkesztőségi titkárt visszük, mert a joviálisnak bizonyára ércből rendelték volna a ládát. A koporsót visszatolták a kocsira.- Kihozzuk ölben - mondta a bajszos. - Nincs más megoldás.- Nyithatom szélesebbre is a kaput - előzékenykedett a joviális.- Nagyon lekötelezne, uram - mondta a bajszos. - Isten kegyelme kísérje.- Szólni kellett volna. Nálunk mindent el lehet intézni.- Akkor ma délután te leszel a cicuskám - motyogta maga elé a bajszos, s a gondolattól kinyúlt a nyaka, mint egy veszettül sziszegő, megdelejezett gúnárnak, ha meghallja szemrevaló társától a sokat sejtető, gőgicsélő gágogást. (ígéretünket betartottuk, senki sem hányt, senki sem fosott, a biológiai önmegtartóztatás kellemdús hangulata lengte be a szellemi tájat, kimaradtak a vehemens puszikák és a lassított filmfelvételek, eliszkoltak a bélgilisztás freudisták és a diarés gladiátorok, talán csak a hittantanárokat zsenírozhatta ez a részlet, de marasztalják el érte a bajszost, semmiképpen sem e sorok íróját, és üldözzék átkaikkal a hit nélkül elrebegett imákat, a rendszert, a módszert és a szabályt, a harangzúgásban settenkedő szinkópát, az élőket, a holtakat és a mindenkori maskarabált. Figyelmünket most már a következő rövidre szabott jelenetre összpontosíthatjuk, amelyben a joviális mellett a főszereplők egész sora kér magának helyet: papok, disznók, szőlőlevelek és a szellemi szférákban dúskáló ügyefogyottak hada, ja és el ne felejtsük megemlíteni, hogy a bődületes melegtől kiszikkadt az agyakban a velő, s hullafolttal vagy hullafolt nélkül, de lassan-lassan mindenki az ősei mellé kívánkozott a rögök alá.) Szóval az udvar. Egyelőre hárman voltak, a bajszos, a tömzsi és a koporsó. A joviális jóval előttük haladt, öntudatosan, délcegen, mint aki igencsak beleszokott az útmutatásba. Csakhogy nem volt olyan egyszerű megtenni a látszólag rövid távot, az első, folyosószerű udvaron ugyanis olyan félhomály volt, mint 37
