Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1996 / 1. szám - Sigmond István: Vecsernyére szól a kuvik elbeszélés

nyúlt. Leültek hát a földre, hátukat nekitámasztották a kapunak, és várták, hogy történjék valami.- Ez a bezárkózás nem lehet véletlen - mondta a bajszos elgondolkozva -, erős a gyanúm, hogy a halottat odabent akarják eltemetni. Pedig a Házsongárd- ban kellemesebb a panoráma. És engem ne fosszanak meg a hétköznapi örömöktől. Mert én imádom hallgatni a zúgó harangokat, ahogy a kezembe szorult férgek haláltusáját is élvezem. És szédülök a gyönyörtől, amikor a papok beszélni kezdenek, akárha vakondok paráználkodnának a csillagokkal, s a szavak, az éneklő szavak, mint ájtatos csótányok árasztják az imák bűzét a hallgatókra. És a koporsókra zuhanó göröngyök hangja. Micsoda édes zenebona. Mélyhegedű húrjain elélvező melódia. És a zokogástól meggömyedt, törpévé csökött alakok. Húsból, csontból, bőrből összetákolt maskarahad. A világ. Az én világom.- Menjünk innen. Menjünk vissza. - A tömzsi lassú, észrevétlen mozdulatokkal elmászott a bajszos mellől.- Nem lehet. Valakit vinnünk kell. Ha nem adják ki a halottat, elvisszük az élőket. Nekem mindegy.- Élőket? - rémüldözött a tömzsi. - Mit csinálnánk az élőkkel?- Tudod te, hányán születnek már eleve hullafolttal a nyakukon?- Én a halottakat jobban szeretem.- Akkor már ketten vagytok, te és Isten. De lehet, hogy egyedül maradsz, merthogy azt is mondják, annyi Isten volt, ahány halott fekszik a földben.- Te, én félek tőled, hallod?! - A tömzsi olyan kicsire zsugorodott a kapu tövében, mintha valakinek a maradéka lett volna, hogy milyen maradék, ezt most ne feszegessük.- Ne félj - nyugtatgatta bajszos. - Akkor félj, ha nem lesz több halott. Persze félhetsz Istentől is, de ez már onánia, amely nem állna jól neked.- És ha te vagy Isten? - nyöszörögte a tömzsi. - Mondd csak, biztosan nem te vagy Isten?

A bajszos felugrott, és ismét verni kezdte ököllel a kaput.- A halottat akarom! A halottat! - ordította. - Adjátok ki a halottat!

A kapu kinyílt. Pirospozsgás, kerek arcú, joviális kinézésű, ötvenes úriember pislogott barátságos disznószemével a gyászhuszárokra.- Mi járatban vannak az urak? - Hangja jóságos volt és tenorális, mintha állandóan epekedett volna valami után.

A bajszosban elindult a folyamat. Valahol a mélységben talpra ugrott benne az inger, arcát már-már meglegyintette a révület egyik szárnya, de volt ereje el- hessinteni magától a bizsergő manót, szakmai gőgje erősebbnek bizonyult az önmagába trottyant, altesti fityesz lázálmainál.- Elhoztuk a koporsót - mondta a közügybe vetett, öntudatos hittel. - És a kapu zárva volt.- Jelszóra nyűik - mondta a joviális. — Csakhogy az urak ezt nem tudhatták.- Milyen jelszóra?- Nahát, ez az. Hetvenöt éve ezen dolgozunk.- S mikor lesz meg?- Nahát, ez az. Hogy mikor lesz meg.- Akkor mi bevisszük a koporsót.

36