Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Sigmond István: Vecsernyére szól a kuvik elbeszélés
- Jóságos isten, te ilyen okos vagy?- Én ilyen okos vagyok - mondta a bajszos. - Akkor adj egy puszit. - A bajszos arcán formálódóban volt a révület. Ha azt mondjuk, hogy a tömzsi a saját fennköltségét szopogatta, ebből vajmi keveset ért az olvasó, pedig a dolog legalább annyira mélyértelmű, mint Mona Lisának az ötszáz éves vásznon végigpergő könnyei. A maga módján képzavar, azaz képzavar volna ez is, az is. Csakhogy amíg Mona Lisa könnybe fulladt révületét magáévá tette a könnytelen fennköltség, addig a tömzsi fennköltségérzetén végigtaposott a bajszos révülete, amelyből gyakorlatilag annyit lehetett látni,hogy ez utóbbi képtelen volt ellenállni a borostás arcú tömzsi mérhetetlenül csábosnak érzett, saját isteni mivoltán elmerengő, kéjessé sikeredett, egyidejűleg bamba és bombasztikus mosolyának, s mielőtt felmérte volna a következményeket, fergeteges gyorsasággal a nyitott ajkakra tapasztotta a bajuszát. Hát, kérem szépen, baj van. Kénytelenek vagyunk ismét beiktatni egy kis időjárás-jelentést, miközben tisztelettel megkérjük az olvasót, ha netalán étkezés közben olvasná ezeket a sorokat, hogy saját jól felfogott érdekében nyelje le az utolsó falatot, s a lucskoskáposztaszerű ételeket takarja le egy nagyobb szalvétával. Ha ez megtörtént, akkor követhetjük a tömzsi gyomrából feltörő hányadék útját a külvilág irányába. Ja, igen, meleg volt. Olyan iszonyatos forróság katlanában perzselődött a Szamosparti út, hogy a lovak pofájáról csörgött az izzadtság. Ezt is egyedi jelenségként tarthatjuk számon, ennél csak a bajszos és a tömzsi különlegesen sajátos összetapadása volt egyedibb. Ennek a jelenetnek egyébként három főszereplője volt, a bajszos, a tömzsi és a hányadék. A bal felől poroszkáló ló fara is bekapcsolódott volna az eseményekbe, csakhogy ennek objektív akadályai voltak, amennyiben a tömzsi és a ló fara között ezúttal nem volt légüres tér, amelyen átzöttyenhetett volna a mohón várakozó legyek ünnepi eledelének második fogása. (Nagyon reméljük, hogy a lucskoskáposztát le tetszett takarni.) Volna még egy biológiai jelenség is, amelynek jelzésszerű felemlítését fel lehet fogni hangulati elemként is, noha az emberi csököttség egyik megszokott tényezőjéről volna szó, amely azúttal jelentős szerepet játszott az események alakulásában. Egész röviden azt szeretnénk tudatosítani az olvasóban, hogy az ember, az eredendően bűnös és elkárhozott, akit az istenek megajándékoztak bölcsességgel és néha hímvesszővel, szélesre nyitott szájjal nem tud nyelni. Namármost. A tömzsiből feltört a második fogás, egy résen utat kapott a bajszos alagútacskájába, s az előbb jelzett biológiai csököttség okán fel- alá hömpölygött torokszájtól torokszájig, hogy a fulladásos halál beállta előtti másodpercekben szétváljanak az ajkak s utat engedjenek a zavaros löttynek orrba, fülbe, arcra, nyakra, inggallér fölé és alá, azaz mindenüvé, a legyek, a szúnyogok és egyéb állatfajták kitörő boldogságára. Közben a lovak megtorpantak a 14-es számmal ellátott ház kapuja előtt, amely a szerkesztőségbe vezette a látogatókat, hogy a temetkezési vállalkozó utasításának megfelelően, a szerkesztőségi titkár tetemét elszállítsák a hullaházba. (A lucskoskáposzta kitakarható, a gimnazisták, a széplelkek és a finnyásabb szüzek újra bekapcsolódhatnak az olvasásba, a következő részletben ugyanis nem teszünk említést semmiféle hányadékról, vagy Mona Lisáról, székletürítésről vagy örökéletről, egyszóval comme il faut lesz minden.) Igen ám, csakhogy a kapun nem volt sem kilincs, sem zár. Megpróbálták benyomni, döngetni rajta, rúgni, de minden próbálkozás eredménytelennek bizo35
