Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Sigmond István: Vecsernyére szól a kuvik elbeszélés
derjessé vált, nyakán megfeszültek az inak, száját teljes szélességében kitárta, hogy kiférjen rajta a hörgésbe fulladt gyászhuszárüvöltés, egyszóval egy diaré- val küszködő, reumás gladiátor benyomását keltette, akit megfosztottak az utolsó szó jogától is, csak annyi ereje maradt, hogy előbb íjként megfeszüljön, majd teljes testhosszban rázuhanjon az üres koporsóra. A tömzsi nem érezhette árvának magát, mert a bajszos is melléje zuhant. — Anyám most sírna — nyöszörögte a tömzsi, miközben vérző fülére tapasztotta a tenyerét. — Akkor most egy kicsit megfogom a popódat, jó, cicuskám? — mondta a bajszos selypítve, merthogy arcáról nem akarózott eltávozni a révület, a zavaró körülményt csak az alsó fogsora és a nyelve közé szorult fülcimpa részecske szolgáltatta. A tömzsi elsőként és igen fürgén mászott vissza a bakra, és letargikus közönnyel tűrte, hogy a bajszossal kéz a kézben tovább folytassa az utat a Sza- mosparti út 14 felé. A lovakról és az időjárásról mostanában nem nagyon ejtettünk szót, pedig a kömyezetrajz hangulati elemeinek időnkénti beiktatása az események láncszemei közé állítólag fokozni képesek az olvasó szellemi izgalmát. Ebből a meggondolásból közöljük, hogy a bal felől poroszkáló állat farára időközben teljesen rászáradt a hányadék. Hogy ez szellemileg mennyire izgatja az olvasót, képtelenek vagyunk felmérni, ennél sokkal látványosabb volt a szóbanforgó ló izgalma, a hányadékban ugyanis egy egész légycsorda viaskodott az istenáldotta nedű nyaldosása közben. Hát akkor talán még annyit, hogy az időjárás kimondottan előnyös volt a poroszkálásra, hullaszállításra már kevésbé. Ezzel szemben örömmel közölhetjük, hogy székletürítésre többet nem került sor, merthogy ezeket a lovakat a kegyelet szellemében nevelték fel, hogy egyik-másik néha elhúgyozta magát, hát, istenem, semmi sem idegen tőlük, ami emberi. Elnézést, de most már kénytelenek vagyunk megfosztani az olvasót a felfokozott szellemi izgalmat jelentő időjárás-jelentéstől, kömyezetrajztól, a lovak és a legyek természetrajzát is beleértve, a bajszos ugyanis beszélgetést kezdeményezett a tömzsivel, szakmába vágó kérdésekről, hogy megpróbálja kellemesebbé tenni az út hátralevő részét, no meg a fásé hangulatot is feloldandó. A beszélgetés kezdetét természetesen elpasszoltuk a közbeiktatott időjárásjelentés miatt, ám az érdekfeszítő beszélgetésekbe soha nem késő bekapcsolódni, különösen ha a mélylélektani vetületekből olyan kivételesen fennkölt emberi értékeket sikerül felfedezni, amelyek szemléletmódosító hatásuknál fogva képessé tesznek bennünket arra, hogy legalább egy kicsikét módosítsuk az ember állati eredetével kapcsolatos, elsietett és eredendően bűnös vélekedésünket. (Aki ezt a mondatot megértette, annak mélyen és lelkesen bókolunk.) — A gyászhuszár úgy kell hogy kinézzen — magyarázta a bajszos —, hogy a vakok is láthassák rajta: isiásza van, prosztatarákja és asztmája. Lélegezz nehezen, nem tüdőbajosan, mert az ellenszenvet vált ki, az asztmások rokonszenvesek, látszik rajtuk, hogy már felvették az utolsó kenetet. Egy haldokló gyászhuszár egyenlő a fejedelmi baksissal. És meg kell találnod azt a pillanatot, amikor beleszúrhatod a gombostűt a halott talpába. Ha felordít, nyertél. Légy rögtön fiatal, erőteljes és pirospozsgás. Ha nem ordít fel, akkor is nyertél, mert ott és akkor te vagy egyszemélyben a minden. Isten is, halál is, örökélet is, te vagy a feltámadás és a nyüvek hada, szent vagy, gané vagy, üdvözülés vagy és Mona Lisa. 34
