Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Sigmond István: Vecsernyére szól a kuvik elbeszélés
A bal felől poroszkáló ló farára zöttyent a hányadék. (Az érzékenyebb lelkű, netalán kiskorú olvasókat máris felmentjük e sorok további olvasásától.)- Az áfonyaszagú kurva anyádba küldelek mindjárt - nyöszörögte a tömzsi.- Kis butám, te, kis butám - csitítgatta a bajszos, és úgy döntött, hogy belemarkol a tömzsi valagába. Közben el ne felejtsük megemlíteni,hogy a lovak tovább poroszkáltak a Sza- mosparti úton, az erősen tűző nap fényesen csillogott az állatok farán, közben bozontos farkuk legyeket kergetve himbálózott a lábuk között. (Ez a néhány sor nem hangulati elemként került ide, kizárólag csak az a célja, hogy időt adjunk az olvasónak, hogy széles ívben eldobja magától ezt a szörnyű irományt, noha az igazság az, hogy a lovak farán tényleg csillogott a napfény - a cukorbajosokra való tekintettel a bal felöli ló farára félig-meddig rászáradt hányadék sorsáról ezúttal nem tettünk említést -, és a félsüketek is hallhatták, hogy veszettül döngicsélnek a csiklandozó lábacskájú legyecskék a lovak fara körül.) Az eddig történtek viszont újabb fontos tanulságok összegezésére késztetnek bennünket. Mindenekelőtt rájöhettünk arra, hogy a tömzsi a szabadszájú gyászhuszárok között is kitűnik nyelvi leleményességével, a bajszost pedig a sokkterápia harcos híveként könyvelhetjük el, ha már úgy döntött, hogy a mindmáig ismert? előzetes jelzések mellőzésével végrehajtja a kiszemelt objektum megmarkolását. (A valagot ezúttal objektumnak kereszteltük el a líraibb alkatú, finnyásabb olvasók megnyerése céljából.) Csakhogy a valag, amelyet ugye objektumnak kereszteltünk el, hozzáférhetetlennek látszott, tekintettel a tömzsi ülő helyzetére. Igen ám, de a bajszos nem azért volt a pederaszták között is patologikus eset, hogy könnyedén meghátráljon a felmerülő akadályok láttán. A következő jelenet minden részletére kiterjedő leírására nem tudunk vállalkozni, mozgalmasságánál fogva ugyanis szinte lehetetlen a legapróbb mozzanatokat is rekonstruálni, ilyenkor célirányosnak tűnik a filmszakmában divatossá vált lassított technika alkalmazása, amely félreértelmezhetetlen hitelességgel tudja érzékeltetni a gesztus- és hangelemeket egyaránt. A filmvásznon tehát premier plánban láthatjuk a bajszost, sejtelmes ragyogásai a szemében. A sejtelmességet lassan felváltja az átszellemültség, amely birtokba veszi az arcot is. Egyelőre még nem lehet tudni, hogy az arcon tündöklő átszéllemültség minek a jele. Mert ugye az is elképzelhető, hogy a lélek legmélyebb régióiból sugárzik elő, és semmi egyebet nem jelent, mint krisztusi em- berszeretetet, a halál utáni életbe vetett hitet és azt a mélységes meggyőződést, hogy nem minden freudistának volt bélgilisztája. Csakhogy a következő képsor némileg ellentmond ezeknek a feltételezéseknek, nemcsak azért, mert a bajszos arcán az átszellemültséget felváltotta a révület, hanem azért is, mert ez az arc lassan megközelítette a tömzsi fejét, aztán egy hatalmas fogsor került a képmezőbe, amely a lassított technikának ellentmondva, iszonyatos gyorsasággal bekapta a tömzsi egyik fülét, kagylóstól, cimpástól, mindenestől, tövig. Na, kérem szépen. Most jön az a pillanat, amikor a lassított képsoroknak igencsak örülni lehet. Ezúttal a tömzsi kerül a figyelem előterébe, akinél a keresztényi alázat legkisebbjeiét sem lehetett érzékelni (ha bekapják az egyik füled, nyújtsd oda a másikat is), éppen ellenkezőleg, a lehető legközönségesebb szokványossággal reagálta le az eseményeket. Két karja lassan felemelkedett a levegőbe, arca sze33
