Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 1. szám - Sigmond István: Vecsernyére szól a kuvik elbeszélés
transzcendentális vetületeire, maradjunk annyiban, hogy ketten ültek a bakon, a tömzsi és a bajszos. Szép nyári délelőtt volt, de a gyászhuszárok nem szokták észrevenni a napfényben csillogó aszfaltot, még az enyhe szellőben bólogató út- széli akácfák suhogása sem kelti fel a figyelmüket, ám ha valamelyik ló székletet ürít (az útszélibb szóhasználattól ezúttal eltekintünk, merthogy az illem, a közízlés és a kegyelet egyszerűen megtiltja a gyászkocsit vontató lónak a fo- sást), szóval az ilyen eléggé el nem ítélhető határesetekben a gyászhuszár gyarló emberi mivolta sajnálatos módon előtérbe kerül, s ahelyett, hogy némi elnézéssel csóválgatná a fejét, a kocsisokra annyira jellemző és a lelki motivációkat teljességgel kizáró „mész a kurva anyádba?!” - felszisszenése miatt az istenkáromlás, kegyeletsértés és hullagyalázás minősített vétkében marasztalható el. Ezzel kapcsolatban igen tanulságos és érdekfeszítő példázatokat tudnánk felsorolni, de erre most egyáltalán nincs lehetőség, a lovak ugyanis közben tovább poroszkáltak a melegtől már-már olvadozó aszfalton, és nemsokára megérkeznek a tett színhelyére, azazhogy arra a helyre, ahol regisztrálni lehet egyebek között azt a nyelvészeti csodát, amikor egy cselekvő ige célja, értelme és lényege a nemlét. Félreértés ne essék, ez a hajmeresztő agyszülemény kizárólag csak a pihentebb agyakból eredhet, a tömzsit és a bajszost egyáltalán nem lehet vádolni ilyesmivel, e sorok íróját viszont könyörtelenség volna elmarasztalni érte, köszönet és hála illeti, ha már arra adta a fejét, hogy beavassa az olvasót a koporsó- és hullaszállítás pikánsabb részleteibe. Egyelőre azonban csak ott tartunk, hogy ültek a bakon. Mármint a tömzsi és a bajszos. Lehet, hogy egyesek számára ez a tétlennek látszó üldögélés magában hordozza az unalom jegyeit, az olvasók ugyanis - leszámítva a szömyszüleményeket - általában cselekménydús részletekre éhesek, az írók szelleme viszont — leszámítva a szörnyszüleményeket - általában teoretikus ömlengésekben ejakulál. Nos, ezt az elemi és megoldhatatlannak látszó ellentétet a tömzsi és a bajszos fogja feloldani, azaz megoldani, ők ugyanis egyáltalán nem unatkoztak, és végül is fontossági sorrendben egy jó lóhosszal megelőzik e sorok íróját és olvasóját egyaránt. És természetesen kapitális tévedés volna tétlenséggel vádolni a feketébe öltözött gyászhuszárokat, főleg a bajszost, aki kezdetben megelégedett annyival, hogy kéz a kézben üldögélt a tömzsi mellett, s mélybama szemével időnként hosszan belemélyedt társa kéknefelejts színű, idegesen vibráló látószervébe. Távol áll tőlünk a szándék, hogy elteoretizáljuk a jelenetet, hiszen oly egyszerű a képlet, a tömzsi ugyanis abból a meggondolásból hagyta szorongatni a kezét, hogy ezzel legalább a bajszos egyik kéznek becézett, csápszerű nyúlványát tétlenségre kényszerítse, együttlétük első napjaiban ugyanis állandóan azzal kellett foglalatoskodnia, hogy a kiszámíthatatlan cikcakkban matarászó kezeket letépje a derekáról, kirántsa a nadrágja szárából vagy lefejtse a nyakáról. (Az igényesebbek számára tömörebben is megfogalmazzuk az eddig olvasottak lényegét: ho- mo/kos/ homini lupus. És még mindig zárójelben hadd jegyezzük meg, hogy a humor néha bődületes, de az igazság mindig bődületesebb, mint a humor.) A tömzsinek nem volt ínyére, hogy morzsolgatják a kezét, néha ugyan elöntötte a forróság, de ez nem a felajzottságnak volt a velejárója, hanem az okádék- nak, amely kezdetben méltóságteljes lassúsággal indult el valahonnan a gyomra mélyéből, s csak akkor szökkent a szájüregébe, amikor a bajszos önmegtartóztatását sutba dobva hirtelen a szájához kapta a tömzsi kezét, és sebesen pergő nyelvével végignyalogatta a görcsbe rándult ujjakat. 32
