Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Szigeti Lajos Sándor: „Tűzbe vetett evangélium” (Baka István indulásáról és istenkereséséről)
relémről, versét már korai műveiben is a költő képre építi s így lesz a költői kép az állandóság, a bizonyosság: a költészet mégis-győznitudásának vállalt-vállalható záloga. * A második kötet talán legfontosabb darabja valóban éppen a címadó vers, amely nemcsak az Ady-legenda újraírása okán érdekes, hanem azért is, mert az egyik első azon művek közt, amelyekben maszkot ölt Baka István, illetve amelyekben újraartikulálja az Istennel való harcot, amelyben kiválaszottságát hangsúlyozza, azt, hogy ő az, aki perben van Istennel, ő az, aki Sátán és Isten foglya, aki „Istenre nem talál soha”. A zárószakasz egy leszámolást fogalmaz meg, nem keserű panaszdalt, hanem - egyenrangú felek küzdelmét követő - fogadalmat teremtve: „Futkos pupillám, mint a réten / szemét közt turkáló kutya, / papír, papír-Isten nevét nem / írom reád többé soha. ” Azt mondtam, Baka István szigorú és következetes költő. Ha a szó mindennapi értelmében kérnénk rajta számon szigorúan ezt a következetességet, akkor azt várhatnánk, hogy soha többé ne találkozhassunk az életműben e perlekedésnek még csak a nyomaival sem. Nos, a vers 1977-ben íródott, az azonos című kötet 1981-es, az ezt követő Dia Mihálynak ajánlott Döbling négy évvel későbbi, az Égtájak célkeresztjén című gyűjteményes kötet (Válogatott és új versek) pedig 1990-ben jelent meg. Ha az utóbbi ciklusbeosztását nézzük, láthatóvá is válik a szándék: a fent idézett sorokat követően — az Ady Endre emlékének szentelt Háborús téli éjszakát kivéve — hosszú ideig nem találkozunk Istennel, mintha csak - a modernség ismérveinek megfelelően - maga a költő foglalná el e tragikus világban a közömbös Isten helyett annak birtokát, amely ennek ellenére nem tud igazán általa - a költő által - teremtett világgá válni, még ekkor is megjelenik, akit hiába keresett vagy ha mégis rálelt, megtagadni látszott, ha másként nem, hát úgy, hogy nem más, mint A Nagy Vadász: „Jár-kél köztünk a Nagy-Vadász, az ég / tükörromja alatt, s iszákjából a megsörétezett / hajnalok vére a földre csepeg, / s éjszakává visszafeketedik. ” Aztán kiderül: nincs menekvés, be kell vallania, nem tud szabadulni a költő a képzettől, nem engedi sem a belső késztetés, sem a cél ismerete, sem a megfelelés szándéka, rá kell lelnie, még annak az árán is, hogy újabb pörbe kezd, s egy metaforával „bünteti”: „látom már: félholdszarvat hord az Isten, / s patanyomában összegyűlt esővíz / a tenger...” (Nem véletlen, hogy az ezt követő ciklus a Mefisztó-keringő címet viseli majd.) Az Ady emlékének szentelt versben fikcionálta a végső leszámolást, a visszatérést a József Attila emlékének szentelt Isten fűszála címűben formálta meg: „Nem tudtam én, hogy nyáluszályaként / leng a Tejút... De most mindent megértek. / Sötét van, és Isten fűszála, én, / ringok puha alsóajkán az éjnek.” Ettől kezdve újra gyakoribbá válik az Istenhez fordulás gesztusa, ezekben a versekben — a koraiakhoz hasonlóan — a halálról faggat a költő, megformálva a köztesség, a Kosztolányira emlékeztető „vendégség”, a József Attilára utaló „Semmivel” való szembesülés állapotát, azt, hogy, mint velünk együtt élő, Átutazóként van jelen e világban: mint aki egy kihűlt váróterem padján riad fel téli reggelen átutazóként úgy születtem én s hideg a csarnok és a pad kemény s ma sem tudom hogy honnan és miért űztek ki mily halálos bűnökért vezeklek míg lesújt vagy megbocsát az Isten és utazhatom tovább 60
