Forrás, 1996 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1996 / 5. szám - Gáspár György: Egy kisfiú a vámpírvilágban
Gáspár György Egy kisfiú a vámpírgyárban ^ ▼ a, milyen?! — kérdezte a Nagy Levin elismerést váró magabiztosságával, büszkén, mégis kicsit kutatóan nézve. Nekem ehetetlen. A hús. Amit mikor legutoljára találkoztunk főzött a króm-Solin- gen-beépítettórás-rozsdamentes készülékében, több órán keresztül, hogy már kiesett a szemem az éhségtől, önmagában pácolva, minden nélkül. Nem rossz — mondtam, és a görcsösségig fokozódó rágásomat leplezni igyekezve, elszántan végeztem vele; megettem, én meg, ő már nemigen a sajátját. Ez a teljesen lényegtelen dolog juttatta eszembe azt, hogy mennyire banális dolgokról, pletykákról beszélgettünk többnyire: Te, az ideológiai titkár képes volt... hogy hívják azt a hülye miniszterhelyettest?... öregem, a múltkor az a nő... végül is hagytam, hogy beválasszanak... Miközben általában keresztbetette a lábát a combján, de mivel rövid volt, mindig megfogta a cipőjét a másik kezével, tartotta. (Ezt onnan tudom, mert nekem is így kellene csinálnom, ha keresztbe akarnám rakni a lábam, másként kényelmetlen, nehezen megy.) Úgy emlékszem Csapodynak, közös barátunknak köszönhetem az ismeretséget, amikor a minisztériumba bekerülésem után nem sokkal, ’82 körül összeismertetett „a Kincskeresővel”. (Akkoriban javában dúltak az éves lapértékelések, komoly súlya volt a pesti szónak, a legtöbb vidéki lap nagyon várta, hogy a „Minisztérium” szellemi - szakmai mentőövet dobjon nekik a sok helyen provincializmustól dagadozó dágvány ellen.) Tehát éves lapértékelő értekezlet, együtt a szerkesztőség, a megyei párt- és tanácsi „szervek” kultúrfelelősei, a helyi lapkiadó vállalat és a minisztérium „illetékes” osztálya. Utána fesztelen ebéd, ahol már némi megkönnyebbüléssel (na, ezt is meg- úsztuk) folytatódik a beszélgetés. Ekkor bukkan elő igazi valójában Baka István (még nem volt olyan „országosan nagy költő”, csak jó). Miközben tósztok hangzanak, ő a háttérben rosszalkodik, sugdos, kifigurázza a komolykodó beszédeket. Hogy miért pont engem szemelt ki a közönségének; csak ő tudta, hiszen akkoriban friss hús voltam a minisztériumban, a „kultúrpolitikában”, ami az írók, szerkesztők többségéből azokban az időkben inkább bizonyos távolságtartást, legalábbis enyhe gyanakvást váltott ki, nem pedig oldott közlékenységet. Nem így ő. Egy-két újabb találkozás után, nagyon hamar jutottunk el abba a bensőséges szférába, ahol szó esett már bizonyos vámpírokról; hogy neki Szekszárdon kéne élnie, de ott nem jó; Szegeden se jó, de ott legalább van egy-két ember, akivel létezhet, mert beszélni tud, beszélgetni tud. Amióta ismertem, mindig kereste az igazi otthonát: szellemi gyökerei, a meghatározó gyerekkori emlékek és sejtelmes hangulatok Szekszárdhoz vonzották; az egyetem, a megélhetés, munkahely és néhány barát Szegedhez. Mindenütt kereste azt a kuckót, ahol egyedül maradhat a lemezeivel: az intim magányt. Egy oldalról a hü- lyéskedés, kipoentírozás, összekacsintás, másikról egy nagyon is szuverén világ, amibe csak keveseknek adatott meg belelátni, a közelébe jutni, vagy belekerülni, pedig sokan szerettük. 54
